VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

 

 

SZÁZ SZÁZALÉK APOKALIPSZIS  

Mikor lesz az apokalipszis? Mindenki ezt számolgatja, mindenki azt hiszi, hogy ki tudja számolni a világvégét. Nevetséges! Egyedül én tudom az igazságot! Az pedig megdöbbentően egyszerű! Olyan, mint az egyszeregy. Színtiszta logika. Sorsom matematikája.

1972 június 16-án, 14 óra 31 perckor végeztem a Műszaki egyetemen. Vörösdiplomával. Alkalmazott matematikus. Statisztika jeles. Algebra jeles. Dinamikai rendszerek jeles. Informatika jeles. Halmazelmélet jeles. Vigyázzon magára! súgta nekem a rektor, miközben átadta a diplomát. Nem értettem, miért mondja.

A matematikus-társadalom irigyelt, sőt utált. Vagyis nem mindenki, hanem körülbelül 99.9 százalék. A maradék 0.1 százalék a feleségem lett.

72-ben október 26-án, 13 óra, huszonkét perckor ismerkedtünk meg.  Karl Marx Stadtban, a nemzetközi Gauss-konferencián. Ingrid odalépett hozzám, az egyetem kapujánál, egy fárasztó előadás után. Egy halmazelméleti kérdést tett fel. Azonnal beleszerettem. Elképzelhetetlenül gyönyörű, száznyolcvan centi magas szőke germán szépség, tekintetéből csak úgy sugárzott a rajongás. Gyorsan megtaláltuk a „közös halmazt”.

Két hét múlva, vagyis november 10-én, tizenegy óra húsz perckor már házasok voltunk. Boldogan szorongattuk egymás kezét a XI. kerületi tanács házasságkötő termében a megjelent hetvennyolc hozzátartozó előtt. Ingrid pedig elhagyta szülőhazáját, az NDK-t, hogy velem éljen és részese legyen fényes karrieremnek, amely valóban csodásan indult: a Központi Algoritmikai Kutatóintézetben helyezkedtem el. Életem leggyönyörűbb hétszáznegyvenöt napja kezdődött, minden nap rejtegetett valami apró, kellemes meglepetést, vagy éppen bombasztikus, kirobbanó örömöt. Mint egy valószínűtlen, és megmagyarázhatatlan nyerési széria a rulett asztalon. Mindig pirosra teszel, és mindig nyersz. Már nyolcadszor is elenyészően kicsi az esélye, hát még hétszáznegyvenötször! Pedig én pontosan ennyiszer nyertem, elfelejtve, hogy létezik fekete mező a táblán. Aztán hétszáznegyvenhatodszorra bejött a fekete. De ne szaladjunk előre!

Lakást egészen gyorsan kiutaltak nekünk, akárcsak első autónkat, egy Trabant P601-est, amellyel bejártuk a világot. Tavasszal Halle, nyáron Napospart, ősszel Prága, télen Zakopane. Egy állandó nászutazás volt az életünk, és ezeknek a nászutaknak hamarosan megérett a gyümölcse, 1973. július 15-én, számításaim szerint 20 és 21 óra között Ingrid teherbe esett.  Izgalommal vártuk a „kisbólyait”, ahogy magunk között neveztük közös gyermekünket. Ez volt a hétszáznegyvenhatodik nap, amikor először bejött a fekete.

1974 április 17-én, 19 óra 23 perckor folyt el a magzatvíz és izgatottan rohantunk Ingriddel a kórházba. Amikor kinyitottam a Trabant ajtaját, éreztem, hogy valakik a hátam mögött figyelnek. Nyomasztó volt láthatatlan pillantásuk, nem is néztem hátra, inkább a hamarosan bekövetkező eseményre koncentráltam. De hiába. A kórház előtt ugyanazt a figyelő tekintet éreztem. Kénytelen voltam hátrafordulni.  Egy óriás Volga állt az utcasarkon. ATB 287. Mikor odanéztem, egy öltönyös férfi szállt ki belőle, rágyújtott, majd komótosan odalépett hozzám.

Rudánszky elvtárs! Velem kell jönnie! – mondta mosolyogva, mégis ellentmondást nem tűrően.

Hiszen látja, a feleségem ... – kiáltottam idegesen, de az öltönyös vállamra tette kezét belém fojtva a szót.

Nyugodjon meg! A kismama biztos kezekben lesz, és talán a gyerkőc is megvárja, amíg apuka visszatér!

Az öltönyös úgy mosolygott, mint egy éhes krokodil. Tudtam, hogy itt nem ellenkezhetek, az ötvenes évek még túl közel volt, a gyerekfejjel átélt félelmek konzerválódtak zsigereimben. Hat nagy levegőt vettem, majd biccentettem Ingridnek, aki olyan ijedten nézett utánam, mintha utoljára látnánk egymást.

A hátsó ülésen egy kopaszodó, köpcös férfi ült, hanyagul gombolt flaneling alig rejtette testének izzadó hurkáit, hájas nyakát, lötyögő tokáját. Nedvessé gyűrt Népszavával legyezte magát, szuszogott hozzá.

Indulhatunk, Szabó elvtárs?  - kérdezte az öltönyös, mire köpcös bólintott. Elindultunk. Szabó elvtárs kihajította az újságot az ablakon, majd kezet nyújtott nekem.

Gratulálok, Rudánszky elvtárs! – mosolygott rám, miközben kezem izzadt, nyálkás tenyerében csúszkált. Nagy esemény az apaság az ember életében! De lehetnek még nagyobbak is!

Csodálkozva néztem rá, vártam, mire fog kilyukadni. A városligeti tavon családok csónakáztak, a zebrán egy fagylaltoskocsi gurult el előttünk.

Például, ha most beomlik a Vajdahunyad vár, maga alá temetve ezeket az embereket! - mondta Szabó elvtárs, végképp elbizonytalanítva engem. De ha nem – folytatta sejtelmes mosollyal -  ezek az emberek akkor is meghalnak. Előbb-utóbb mindenki elpusztul. A világ is.

Szabó elvtárs cigarettát húzott elő, majd rágyújtott. Élvezettel fújta ki a füstöt az ablakon. Majd az ülésre húzta a vastag lábát, és zavarbaejtően közel hajolt hozzám.

 Az amerikai tudósok már közel járnak a világvége időpontjának a megfejtéséhez. Mi, vagyis a béketábor, nem engedhetjük meg, hogy ne legyen saját elképzelésünk a világvégéről. Hidegháború van! Tudnunk kell a világvége időpontját, és ez már nem csupán ideológiai, hanem stratégiai kérdés is. Elő kell állni a saját szocialista jellegű apokalipszissel, amely nem ötöl-hatol, mint a Biblia! Napba öltöztetett asszony?! Szárnyas fenevad?! Ugyan! Ezek csak szimbólumok, talányok, ez csak költészet! Nekünk tények és adatok kősziklájára alapozva kell egyszer s mindenkorra megtudnunk a világvége mikéntjét és idejét.

Minket, magyarokat ért a béketáboron belül az a megtiszteltetés, hogy felállíthatjuk az első világvége-kutatócsoportot. Természetes, hogy a legjobb embereket akarjuk összeszedni: fizikusokat, csillagászokat, orvosokat, matematikusokat. Az utolsó időkben a tudás megsokasodik!

Ezt már furcsa, bennfentes mosollyal mondta Szabó elvtárs, de a lényeget illetően már mindennel tisztában voltam. Bólintottam, próbáltam közömbösséget erőltetni arcomra, de mögötte az izmok ösztönösen rángani kezdtek, a gyomrom remegett, legszívesebben ordítottam volna a boldogságtól! Világvége-kutatás! Gyerekkorom óta ilyen kihívásra vártam! Görbe hátú matektanár egy poros gimnáziumban? Jelentéktelen irodista a Statisztikai hivatalban? Vagy lyukkártyákat tekergető rabszolga szürke programozók között? Nem! Ez a középszerűek sorsa, az átlagé, a nyomorult halmazé, az egyismeretlenes emberkéké! Én a világ képletét akartam látni, színről-színre!

Szabó Elvtárs elégedetten elmosolyodott. Táskájából egy gyönyörű, piros, bőrkötésű oklevelet húzott elő, és ünnepélyesen a kezembe adta. A vörös csillag alatt orosz felirat virított: Konyec Mira, 1973.

A Szovjet Tudományos Akadémia főtitkára aláírásával!  - tette hozzá Szabó elvtárs jelentőségteljesen.

Szinte repültem a kórház felé. Én voltam a legszerencsésebb a világon! Szerencseszériám már nemcsak megközelítette, hanem jóval meghaladta a valószínűtlenségi tartományt! A kórházban tudtam meg a hírt, hogy szerelmem és a kicsi tényleg „megvárt” engem, a családfőt, türelmesen, és szeretettel! Ingrid még vajúdott. A szülőszoba előtt ücsörögtem a padon, büszkén szorongatva kinevezésemet, és furcsa, de ott, abban a pillanatban nem is a feleségemre, és nem is a gyerekre gondoltam, hanem a világvégére. Agyam, mint egy szatellit, azonnal ráállt célra, a misszióra, gondolataim csakis a világvége körül keringtek! Halántékom lüktetett, számoltam, próbáltam felállítani a még nem létező algoritmusokat. Csak az utolsó pillanatban vettem észre az öreg nőgyógyászt, aki kilépett az ajtón, és a hátam mögött mosolyogva figyelhette izgatott örömömet. Ijedten próbáltam kinevezésemet zsebre dugni, de aztán arra gondoltam: miért szégyenlősködöm?! Miért nem húzom ki magamat, és kiáltom büszkén: igen, én fogom kiszámítani a világvégét! Én, Rudánszky János! A doktor elmosolyodott, és leült mellém a padra. Fáradtnak, vagy inkább szomorúnak tűnt.

Negyven éve vagyok szülész – kezdte.  Tudja már, hány vajúdást láttam? Több tízezret. Voltak köztük könnyedek, gyorsak, sitty-sutty, és a gyerek kipottyant az anyja hasából. De voltak hosszúak, fájdalmasak is, amikor a kismama már nyöszörögve kérdi, mikor lesz vége már a szenvedésnek. És ahogyan a  tolófájdalmak sűrűsödnek és erősödnek, úgy tudjuk egyre pontosabban a várva-várt időpontot. Ilyen a világvége is.  A világ tolófájdalamai sűrűsödnek!

Az orvos elhallgatott, levette a szemüvegét, majd törölgetni kezdte. Egyébként fia született. – szólalt meg nemsokára –Menjen, nézze meg!

1974 április 17-én, 23 óra 45 perckor Ingrid életet adott Leopoldnak, aki háromezerötszázhúsz grammal, és ötvenhét centivel született.  Örültem, hogyne örültem volna, de gondolataim attól a naptól kezdve valahogy egészen máshol jártak. Megtettem, amit egy apa ezekben az időkben tenni szokott, de még fürdetés közben is a világvége járt a fejemben. Ingrid azonban megértő volt, büszke és türelmes.

A Rubik-féle kutatócsoportba kerültem. A laboratóriumot a Normafánál, a hegyekben rendezték be, elzárva a zaklatott, kíváncsi külvilág elől, uszodával, teniszpályával, tökéletes kényelemmel. Nekünk semmi dolgunk sem volt, csak a kutatás. Eleinte nem tettünk semmi mást, csak számoltunk, egyenleteket, hipotéziseket állítottunk fel. És bár a csoport példásan együttműködött, apró, szinte láthatatlan jelekből, grimaszokból és gesztusokból érezni lehetett a feszültséget, azt az erőlködést, hogy mindenki maga akarta először tudni a végeredményt, vagyis a „bűvös dátumot”. Csillagászaink, geológusaink, bakteriológusaink, történészeink által megadott katasztrófákat, illetve azok súlyosságát mi, matematikusok számszerűsítettük, csakúgy, mint a jövőben várható katasztrófák előfordulási esélyeit. Fél év múlva megszületett az első több ismeretlenes egyenlet! Most már a csúcsteljesítményes számítógépen volt a sor, amely a Bajkonurból érkezett, csak és kizárólag a kutatási programunk segítségére. Két marcona KGB-s tiszt vigyázta, amikor a különböző adatokat izgalommal betápláltuk a gépbe. Két hétre hátradőlhettünk, most már a gépé volt a főszerep! Azaz dehogyis dőltünk hátra! Majdnem meghaltunk a türelmetlenségtől és a kíváncsiságtól, bár igyekeztük mindannyian leplezni, és úgy tenni, mintha élveznénk a pihenés heteit. Teniszeztünk, úsztunk, kártyáztunk, de amikor leszállt az este, akárcsak a torkos gyermekek a spájzba, úgy osontuk be egyenként a számítógépterembe leskelődtünk, hallgattuk a gép duruzsolását. A gép pedig szorgalmasan dolgozott éjjel-nappal, pörgette végtelenül az algoritmusokat. 1974 június 10-én, 20 óra 05 perckor megszületett az eredmény.

Éppen zuhanyoztam, amikor meghallottam a programozó csoport vezetőjének diadalmas ordítását: Megvan, a kurvaannyát!

Kiugrottam a zuhany alól, és egy törülközőt magamra tekerve kezdtem rohanni a folyosón, ahol egymást lökdöstük izgatott társaimmal. A gépszobában már ott állt az egész csapat, meredten néztük a monitort. A KGB-s tisztek ingerülten lökdösték el az embereket a gép közeléből, nehogy annak valami baja essen. A képen az addig rohanó számsorok látványosan lassultak, már-már csigalassúsággal váltották egymást. Aztán megjelent a végeredmény és arcunkra fagyott a büszke mosoly.

1917 11. hó. 07.

Háháhát...ez lehetetlen – hápogott sápadtan az egyik kronológus, érezte, hogy magyarázkodnia kell, hiszen a dátumok egzakt bevitele az ő felelősségük volt. A szovjet számítógépre nem foghatták a kudarcot, egy ilyen banális hibát, a múlt idő kiküszöbölését pedig egész egyszerűen nem lehetett bevallani. A KGB-s tisztek mindenkit kitereltek a szobából, és hetekre lezárták a számítógéptermet. Még aznap jelentettek Moszkvának, és csak napok kérdésének tűnt, mikor dörren meg a haragvó ég a Normafa fölött, mikor robban ki a politikai botrány. A kutatás eredményét a szovjetek szabotázsnak, a Nagy Októberi Forradalom megcsúfolásának érezték.

A kudarc egyébként is megtörte a csapatot. Mindenki magába fordult, a közös étkezéseknél nem szóltak egymáshoz, rettegtek, várták az elkerülhetetlen vihart, féltették szabadságukat, de még az életüket is. Engem azonban mindez nem érdekelt. Nem mintha olyan vakmerő lennék, de az isteni szám, az algoritmus keresése, amely helyrehozhatja a végzetes hibát, minden más érzést elnyomott bennem. A sors, a szerencse, vagy talán a végzet úgy akarta, hogy én legyek a kiválasztott!

1974 augusztus 17-én, 22 óra 23 perckor tértem szobámba aludni. De nem jött álom a szememre. Csak álltam luxusbörtönünk luxuscellájában, amelynek ablakából be lehetett látni az egész várost, amely ott, a szemem előtt készült lefeküdni. A magányos utcákon emberek vánszorogtak hazafelé, majd elnyelte őket egy ház, és aztán egy-egy kialvó ablak jelezte, hogy az álom egy újabb lelket hálózott be.

Békásmegyer felé néztem. Az épülő lakótelepen ott magasodtak a félkész kockaházak. A munka még éjszaka sem állt le.   Egy daru éppen egy hatalmas betonpanelt emelt fel az égbe, majd lassan, méltóságteljesen beillesztette az épülő ház falai közé. Kocka, kocka hátán, mint valami gigantikus építőjáték, vagy dominó, vagy...

Nyilallást éreztem az agyamban. Migrénes görcsnek tűnt, pedig dehogyis az volt! Hanem a megvilágosodás! Az idea szántotta fel brutális gyorsasággal agyi idegpályáimat!

Kocka!

Hát persze, hogy a kocka! A gömb a végtelen egyszerűség tökéletes teljességét jelenti! A kocka viszont maga a káosz, az átláthatatlanság, a gyilkos éleivel és oldalaival a tökéletes apokalipszis-modell! Eszembe jutottak az orvos szavai a világ tolófájdalmairól. Összeállt a kép!

A kockának hat oldala van. Legyen minden oldalnak különböző színe! És tartozzon minden színhez egy-egy csapás! A kék az Özönvíz! A zöld a Földrengés! A fekete a Járvány! A vörös a Háború! A sárga az atomkatasztrófa! A fehér pedig a felmelegedés!

Lázasan dolgozni kezdtem a káoszkocka kifaragásán. Az étteremből csent késsel és az erdőből gyűjtött fával, mint egy ezermester. Igen, fából faragtam kockát, majd amikor elkészült, minden oldalát ceruzával beszíneztem. Utána fűrésszel, mint egy őrült, szétszabdaltam a nagy kockát sok-sok apró kockára. Pontosan huszonhétre. Aztán a huszonhét apró kockát újból összeraktam egyetlen naggyá, a belső tengelyek rögzítve őket, hogy csavargatni, tekerni lehessen modellemet. Hajnalra készen lett az apokalipszis-kocka.

Ránéztem a teremtményemre, és megremegtem. Világos volt minden. Minden egyes kis kocka egy-egy tolófájdalom. Igen ám, de egyetlen kék kocka a huszonhétből, egyetlen helyi áradás valahol Indiában, önmagában még nem jelenthet világvégét! De ha a kilenc kék kocka összeadódik egyetlen nagy felületté, az már egy apokaliptikus özönvizet jelent!  És a vörös kockákkal ugyanez a helyzet! A Földnek meg se kottyan, ha Afrikában vagy Vietnámban néhány ezer katona gyilkolja egymást! De ha ezek a háborúk megsokasodnak, eszkalálódnak, akkor beterítik az egész Földet,  világháborúvá állva össze!

Egész éjszaka lázasan és őrült elszántsággal forgattam, tekertem a kockát, melynek az oldalain a színek eleinte tarkán és kuszán keveredtek egymással. Először egy kék oldalt sikerült kitekernem. Áhhhá, Özönvíz! A következő oldal a vörös volt, majd sorra jöttek a többi színek. Hajnali öt óra húsz perckor kocka minden oldalán helyrekerültek a színek! Létrejött a teljes Apokalipszis! Színről-színre! Hangosan nevettem és bőgtem egyszerre, ugyanabban a pillanatban. Majd hirtelen egy örvény magába rántott és én forogni kezdtem, vagy a világ forgott körülöttem, a fáradtságtól, a kialvatlanság, a boldogság és az izgalom zavaros vizű, zagyva örvénye. Elájultam. Bár az agyam folyamatosan járt és kattogott, a testem, az idegeim már nem bírták az iramot. Ébren álmodtam. Egy gigantikus kövér nő vajúdott, olyan magas volt, mint egy tízemeletes ház. Terhessége, hegyként ágaskodó hasa még nagyobbá tette. Két hatalmas szárnya volt, szülés fájdalmaiban, szűnni nem akaró görcseiben azokkal csapkodott, óriási szárnyai szinte leverték a csillagokat. A szájából, amely akkora volt, mint egy hatalmas kapu, artikulálatlan, hátborzongató üvöltések törtek elő. Valahonnan nagyon mélyről, öklendezve tört ki belőle az üvöltés, majd anélkül, hogy levegőt vett volna, a mély üvöltésből darabos, fülszaggató sikoly lett. És én ott álltam a lába között, bokáig a magzatvízben, úgy éreztem, hogy mindjárt kifolyik az agyam az átkozott üvöltéstől. Szerencsére az Óriásanya egy időre abbahagyta az ordítást. Csendesen, fájdalmasan sóhajtozott. Kicsit megnyugodtam, undorodva benéztem a lába közé, és láttam a vértől lucskos nemiszervét, amely ütemesen lüktetett. De a csend nem tartott sokáig. Mintha egy hullám indulna a part felé, az egyik sóhaj hörgésbe fordult, a hörgés pedig felerősödött, majd ordítás lett belőle, ugyanaz az elviselhetetlen, kongó ordítás, mint az előbb. Ezt újabb sikolyok követték. Mindez ötször-hatszor megismétlődött, újra és újra. Sóhaj, hörgés, ordítás, sikoly, sóhaj, hörgés, ordítás, és az utolsó sikoly már elviselhetetlen volt. Booááááááááá! – tört fel az Óriásnőből egy öklendező hang, majd az egész teste vonaglani kezdett, fájdalmasan verdeső szárnyai beterítették az eget és betakarták a napot. Én pedig, mint csapdába szorult vad, tehetetlenül csapódtam lucskos, nyálkás, hájas lábai között. Szeméremajkai szétnyíltak, és egy fekete csúcsot pillantottam meg, amely lökődött kifelé, miközben az Óriásnő egyre hangosabban üvöltött. Odanyúltam, hogy segítsek, megragadtam a fekete csúcsot, húzni, rángatni kezdtem egész testemmel kifelé. A test, vagy az a valami, amelyhez a csúcs tartozott, beszorulhatott a szülőcsatornába, alig mozdult rángatásaimra. Végre valahára a sokadik rántásnál újabb magzatvíz fröccsent elő nagy sugárban, hogy majdnem belefulladtam, és a teremtmény lassan kicsúszott az Óriásnőből.

Szinte hátraestem, ahogy a teremtmény kirobbant.  A kockám volt az! Az apokalipszis kocka! Boldogan néztem csatakos, iszamos szülöttemet, de ekkor felébresztettek...

 

Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az ágyam végében Rubik Ernő ül, és csavargatja a kockámat. A szívem összeszorult, úgy ugrottam alkotásomra, mint egy kölykét féltő apatigris, de Rubik megelőzött, és cinikus mosollyal rámnézett.

Add vissza! – lihegtem, szerettem volna neki esni, lebirkózni, kicsavarni a kockát a kezéből.  De visszatartott mégis a kutatócsoport vezetőjének járó tisztelet.

Mindenki rád vár, Rudánszky! – mondta és a kockára bökött – ez meg mi a csoda?!

Hogy mi…hogy micsoda…hát…egy játék! –hebegtem neki ügyetlenül hazudva, mire Rubik elmosolyodott.

Neked mikre van időd, Rudánszky?! – nézett rám gúnyosan, majd letette az éjjeliszekrényre a kockámat. Na gyere! Csoportgyűlés van. Az utolsó!

Összekapartam magam, és kibotorkáltam a tanácsterembe. Ott ült mindenki, aki csak a kutatáson dolgozott, gondterhelt arccal, idegesen. A pódiumra egy szovjet tiszt lépett, nem a KGB-sek közül, ez új volt, magas rangú, nemrég érkezhetett, beszélni kezdett, szavait tolmácsunk fordította.  Rövid volt, lényegre törő: a Konyec Mira 1973 kutatási programot indoklás nélkül, meghatározatlan időre felfüggesztik, délután jönnek értünk buszokkal, és felszámolják a laboratóriumot is.

Másnapos nyugalommal bámultam a busz ablakán át a Normafa kacskaringós útjait, az emelkedőn baktató turistákat. Nem aggódtam a hír miatt. Tudtam, hogy a megfejtés a kezemben van, nem volt már szükségem nekem akkor se műszerekre, se kronológusokra, se programozókra!

Munkámat otthon, a szobába zárkózva folytattam. Remeteségemnek megértő társa volt Ingrid, aki követelőzés nélkül nevelte a Leopoldot, vitte a háztartást, viselte el napi rigolyáimat. Újra és újra kiraktam a kockát, egyre gyorsabban, miközben összefüggéseket, képleteket, algoritmusokat kerestem.

Néhány nap alatt kiszámoltam, hogy összesen 43.252.003.274.489.856.000 féle különböző konfigurációja, azaz lehetősége létezik a kockának, és ezek közül csak egyetlen egy a jó megoldás, mikor mind a 6 oldal különböző színű, és az egyes oldalakon a kis kockák színe megegyezik. Az apokalipszis! Ha minden fordításra 1 másodpercet szánnék, akkor ennyi forgatás 1400 millió évet venne igénybe. Ezernégyszáz millió évet!

Na, ez igazán megnyugtató, nevettem magamban, miközben mohón nyaltam a szájam szélét. Az egész világegyetem csupán 14000 millió éves! Akkor még van igazán időnk, nem kell a végidővel foglalkozni! Bőven élhetünk még! Aztán arra is gondoltam, hogy ez csak a létező legjobb eset, amikor a legeslegvégén, vagyis a legutolsó konfigurációra áll össze a kocka. Ennek a matematikai esélye a nullával egyenlő. A valószínűség számítás szerint a kocka összeállása valahol a 43.252.003.274.489.856.000 kozmikus tekerés felénél várható. De hát istenem, még ez is hétszázötvenmillió év! És ne feledjük, a kockát nem egy logikai értelemtől vezérelt megáldott kéz, hanem csupán a sors, vagy a véletlen, vagy mittudomén, mi tekeri teljesen összevissza, minden elv nélkül!

Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha személyesen én menteném meg a világot. Vagy legalábbis időt adnék neki az élethez. Hétszázötvenmillió évet!

1974. december 18-án, 15 óra 12 perckor bizalmas meghallgatásra siettem Szabó elvtárshoz, hogy beszámoljak neki titkos kutatási eredményeimről. Nem kellett sokat várnom, azonnal fogadott. Zsebemben a kockát markolászva nyitottam be az ajtón, lábaim izgalomtól remegtek, miközben Szabó elvtárs elé tettem a nagy tölgyfaasztalra az Apokalipszis kockát. Szabó elvtárs szigorúan nézett.

A tökéletes módszer – dadogtam neki – a tökéletes módszer, amely kiindulási pontja, azaz állítás, hogy a kocka tudatos mozdulat nélkül...hangsúlyozom, egy valamely világrendező elv vagy erő által átgondolt, tehát nem véletlenszerű mozdulat nélkül hogyismondjam....kirakódjon, szóval ennek valószínűsége, 16.252.003.274.489.856.000-nél kezdődik, és egy algoritmus szerint, halad, amit én csak Isten algoritmusának neveztem el....

Isten algoritmusa?! – szakította meg dühösen Szabó elvtárs szavaimat. – Micsoda klerikális képzelgés! Miért nem a Béke vagy Népek, vagy a Becsület Algoritmusa?! 

Leforrázva a földre bámultam, de mégsem értettem azt az aránytalan haragot és dühöt, amit ez a bután, esetlenül megválasztott név kiváltott. 

Na persze, hát „becsület”! – kiáltotta vöröslő fejjel Szabó elvtárs. - Ez az, ami magától, Rudánszky oly távol áll, ugye?!

Kirántotta a fiókját, belenyúlt, majd kivett belőle még egy kockát, pontosan olyat, amilyen az enyém volt, azaz mégsem olyat, mert ez műanyagból készült és csiricsárébb volt, mint az enyém, de mégis az volt, a kocka, az én kockám. Éles szorítást éreztem a tarkómon. Szabó elvtárs ököllel kinyomta magát a foteljéből, és fenyegetően fölém magasodott.

Maga mástól el-lop-ta ezt a zseniális játékot, népünk okos szórakozását! Maga szellemi haramia! Iszonyatos szerencséje, hogy Rubik elvtárs nem kívánja ezt az egész gyomorforgató ügyet nagydobra verni!  Pedig a szellemi tulajdon szocialista társadalmunkban a leg-be-cse-sebb, érti, a legbecsesebb érték! Dehát mit érthet ebből, maga becstelen karrierista?!

De hiszen az apokalipszis... – nyökögtem rémülten, de nem tudtam befejezni.

Felejtse már el azt a kibaszott apokalipszist! – üvöltötte Szabó elvtárs. - Nem tud másra gondolni, csak a hanyatlásra, a dekadenciára?! A programot befagyasztották! Kész. Vége. Konyec. Nem olvas híreket?! Enyhült a hidegháború, basszameg! Rakétaegyezmények! Kivonulás Vietnámból! Közeledés! Inkább törődjön a lelkiismeretével!

Leforrázva, megsemmisülten mentem haza, az aszfalt kifolyt a lábam alól, a feneketlen mélység el akart nyelni. Minden, amiért addig dolgoztam, tönkrement, megsemmisült. Dicsőségről álmodoztam, és most akár még börtönbe is kerülhetek. Az ajtóban már Ingrid várt, mosolyogva, mint egy hazatérő hőst. De amikor meglátott, lefagyott az arcáról a mosoly, a tekintetemből érezte, hogy valami felfoghatatlan rettenet, súlyos tragédia történt. Másnap elmentem Rubikhoz, de nem találtam otthon. Azt mondták, Montrealban van valami játékkiállításon. Nem adtam fel, újra és újra kerestem, de hiába. Egyszer Tajvanban járt tárgyalni, máskor díjakat vett át Angliában, Németországban, Franciaországban, „Bűvöskocka-szakkört” avatott Brazíliában, televíziókban szerepelt, még New Yorkban is volt, a Modern Művészetek Múzeumában, ahová bekerült a kockám! Az én apokalipszis kockám! De rólam senki nem beszélt!

Feladtam a keresést, a számonkérést, egyre ritkábban mentem el otthonról, leszoktam mindenről, az evésről is, egész nap a televíziót bámultam. Néztem, ahogy megnyílik a Budapesti Nemzetközi Vásár, benne a nagy találmány, a Bűvös kocka! Bűvös! Milyen nevetséges és ordenáré jelző arra a kozmikus modellre, amely éleiben, lapjaiban ott hordozza a titkot, a világ végének titkát!

Azt is a televízióban kellett látnom, hogy az apokalipszis kockámat Tajvanon kezdték gyártani. Látnom kellett, hogy idétlen kamaszgyerekek, kis ferdeszemű sárga vérszívók forgatják, tekerik a zsíros kezükkel egész nap valahol Ázsiában!

Az én kockámat ócska tucatjátékká silányították, bagóért eladták a kínaiaknak, és most hülye kamaszgyerekek csereberélték, mint valami ócska autóskártyát! A letargiámat düh váltotta fel. Most már nemcsak a tévé, az utca, az újság, hanem az otthonülés is ingerültté tett! Sőt még Ingrid is, ez az ártatlan, aggódó, végtelenül türelmes és jóságos teremtés is idegesített, és éppen ezzel, a türelmével, az örökös aggodalmával, amit a bárgyú mosolya mögé rejtett!

Álmom, amelyet 1974 augusztus 17-én éjszaka láttam először, újra és újra visszatért, de ez már nem büszke, boldog álom volt, hanem rettenetes rémálom, amely nem hagyott aludni, gyötört, kínzott egész éjszaka.

Álmomban visszatért a Gigantikus asszony szülte gyerekkocka, és én örömmel nyújtottam felé apai kezem, és a pihegő újszülött esetlenül tekergette csenevész hasábjait saját tengelye mentén, felülete babasima volt, a piros oldala is gyengéd rózsaszínben virított. De amikor megfogtam, a kocka elkezdett pörögni, és éles fájdalmat éreztem a kezemen. A csecsemő élei metszőbbek voltak, mint egy szamurájkard! Saját újszülöttem fordult ellenem, kaszabolva-nyírva kezemet.

Mit csináltál magaddal?! - ébresztett Ingrid siránkozó hangja. Amikor kinyitottam a szememet, megláttam a jobb csuklómon a sebeket, vágásokat. Álmomban véresre martam magam.

Ingrid aggódva a fejét rázta, sóhajtozott, a zajra pedig betotyogott Leopold is. Apuapuapu! – bömbölte, és rángatta a kezemet.

Ekkor pattant el bennem valami. Azokra az órákra, amelyek ezután jöttek, alig emlékszem, mintha kimaradtak volna az életemből, megyek az utcán, emberek kiabálnak, autók dudálnak, és amikor a kép újra kiélesedik, már a művelődési ház előtt álltam, vagyis egy tábla előtt, rajta felirat. Bűvös Kocka. 12. Gyorsasági bajnokság.

Itt a vége!- gondoltam magamban, és elmosolyodtam. 

Könnyedén jutottam be a terembe, senki nem kért jegyet, nem állított meg. A nézőtéren tengernyi kamasz, pattanásos, fogszabályzós gyilkosok szorongatták koszos kezükkel a kockát, és bámulták a színpadot, ahol ott állt...Rubik, a verseny fővédnöke, és Dévényi Tibor, aki egy kölyköt lökdös a színpadra, a legundokabb, legpattanásosabb kis rohadékot az összes közül.

Egy-két-hááááá, és rajt!  - bődült el Dévényi, és az egész termet a kocka kattogása töltötte be. A kis rohadék szélsebesen forgatta a kockát, minden idegszála a tekerésekben volt, a külvilág megszűnt a számára. Azt sem vette észre, amikor odalépek hozzá, és ököllel a halántékába ütök. Feje előrenyeklett, orráról lerepült szemüvege, kezéből kiesett a kocka. Megragadtam a mikrofont és beleordítottam:

Forgassátok csak! Dögöljetek meg minél hamarabb!

A mentőautó szirénázva vitt át a városon, bár nem voltam sürgősségi eset, úgy látszik ez volt megírva a végzetes forgatókönyvben, hogy zajosan, szinte ünnepélyesen vonjanak ki a forgalomból, száműzzenek abból a világból, amelynek a végzetét kutattam, de helyette a saját végzetemre leltem. Van gyógyszerallergiája a nyugtatókra? – kérdezte a mentőorvos, miközben a nyugtatós injekciós tűt pöckölgette.

Egy. – válaszoltam neki csendesen. Majd azt, hogy: Kettő. És Három.

Onnantól kezdve nem beszéltem, csak számoltam. Négy. Öt. Hat. És így tovább. Ott, a szirénázó mentőautóban jöttem rá, hogy túlbonyolítottam én a világvégét. A francokat kell spekulálni vele! Minek kell várni millió vagy milliárd éveket, hogy eljöjjön! Hamarabb is el lehet intézni! Csak akarni kell. És ehhez az akaráshoz nem kell matematika, statisztika, se történelem, se kronológia, semmi tudomány, se hipotézis,  se „feltéve”, se „valószínűleg”,  se „bizonyára”!

A képlet sokkal egyszerűbb, olyan, mint az egyszeregy, még egy gyermek is megérti! A világvége nem Istenen és nem a Világmindenség kiszámíthatatlan akaratán, hanem csakis rajtam múlik. Rajtam, Százalékon! Egy számláló, egy stopperóra vagyok, amely könyörtelenül pergeti ujjai közt az időt. És forog bennem egy mutató, egy apokalipszis mutató, amely a világ gyarlóságaira, bűneire, rohadtságaira, szemétségeire mindig, minden alkalommal ugrik egyet előre! Egy százalékot! Persze vissza is ugrik néha egy százalékot, de ez nagyon ritka, mi jó történhetne ebben az átkozott, rohadt világban, ebben a nyomorult diliházban?! Egy finomabb ebéd maximum, vagy dupla gyógyszeradag, amely harmonikusan keveri meg kémiámat, simítja ki idegeimet! Maximum ilyenek!

Hát így számolok én, Százalék!

Wörldtrédcenter? Plusz egy!

Sóska? Plusz egy!

Elektrosokk? Plusz egy!

November? Plusz egy!

Hülyeápoló? Plusz egy!

Jóápoló! Minuszegy!

A világvége akkor lesz, amikor száz százalékhoz érek!

A világ bűne eredendő. Nullából ered. De az első százalék nem a Paradicsomban történt, hanem 1978 október 3-án, egy mentőautóban, útban a diliház felé!

2010 augusztus 20. Kilencvenkettő! Kilencvenkettő! Kilencvenkettő!

 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.