VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK...

-Regényszinopszis-

„Apokalipszis-verseny 2010 augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téren! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk a végére, a világvége végére!

János (az elbeszélő, 1.PECSÉT ) izgatottan ébred 2010 augusztus 20-án, egy Duna utcai ócska garzonalbérletben, egyetlen társa, egy depresszív törpeharcsa társaságában. Izgalmának oka, hogy tavaly karácsony előtt egy delíriumos éjszakán megálmodta a Nagy Budapesti Apokalipszist, amely az álom szerint éppen ma, azaz állami ünnepünkön fog bekövetkezni. János azóta várja ezt a napot.

A várakozás egyébként is meghatározza életét - gyerekkorától kezdve várakozott mindenre és mindenkire, végigvárakozta a rendszerváltást, majd a következő húsz évet, kitartóan és tehetetlenül várt, akárcsak Hűbele Balázs, a Délibábok hőse, és várakozásnak semmi eredménye nem lett. János egy senki, alkalmi munkákból él, bérvárakozó, mások helyett áll sorban, iratokért a cégbíróságon, a Harry Potterért a könyvesboltban, vagy a legújabb Iphone-ért a Mediamarktban. Annyira megcsömörlött a várakozástól, hogy szinte lelkesen várja álma beteljesülését, az apokalipszist, ami a várakozás végét jelentené számára.

János izgatottan indul, hogy felmérje a várost, fellelje a bekövetkezendő világvége előjeleit. És a város valóban elég apokaliptikus képet mutat: akár egy eldugult lefolyó, mindenhol elviselhetetlen tömeg; a Szigetesek még el sem mentek, de már újabb és újabb turisták százezrei hömpölyögnek az utcákon, a Rakpartot már délre elárasztják az esti tűzijátékra érkező félrészeg kempingszékesek, az Andrássy úton pedig az utolsó Budapest Parádé, a vágyott életörömbe bújtatott kelet-európai örömtelenség, elfojtott vágyak és agresszió tomboló orgiája zajlik. Egész nap ünnepi programok, Red Bull repülőverseny a Duna parton, körmenet a Bazilikánál, Nemzeti Vágta (vagy Nemzethalál vágta?) a Hősök terén, és persze este tűzijáték. És akkor nem beszéltünk a Kossuth téren gyülekező nemezsapkás szittyákról, akik a nemzethalálra készülnek, és már délelőtt összecsapnak a rendőrökkel.

A hatos villamoson egy arrogáns hajléktalan költő János kezébe nyom egy reklámcédulát, amelyen a fent olvasható Apokalipszisverseny-felhívás szerepel. Ettől még izgatottabb lesz, elhatározza, hogy indul a versenyen, sőt meg is nyeri. A Plébános, a Gellért-hegy alatti katakombában élő nagyvárosi remete segítségével eljut a Klauzál térre, a verseny helyszínére, hogy megkeresse ezt a bizonyos Póczikot, aki nem Isten, nem ördög és nem is egy dühös angyal, hanem egy rendezvényszervező. Póczik helyett azonban csak annak személyi titkárával, Nostradamus-szal találkozik, aki ismerteti vele a versenyszabályzatot és a jelentkezési feltételeket: az apokalipszis verseny résztvevőinek sportorvosi vizsgálaton (szellemileg beszámíthatóság a világvégére)  és jelmezpróbán kell átesniük, (harminc napnál nem régebbi) erkölcsi igazolást beszerezniük, és tízezer forint jelentkezési díjat befizetniük. János előtt kemény, kihívásokkal teli nap áll, ha mindezeket teljesíteni akarja. Főleg a tízezer forint beszerzése okoz gondot, mivel már hónapok óta nincs jövedelme. Elindul, hogy megküzdve a városi káosszal, teljesítse a feltételeket. A nap azonban meglepetéseket tartogat számára: sorsszerűen összesodródik a másik hat „versenytársával”, és megismerni az ő apokalipszisüket is.

            Elsőként Kyoshival (2 PECSÉT), az önjelölt kamikáze lánnyal találkozik, aki születésekkor elvesztette az anyját, és azóta ösztönösen őt keresi, az ő arcát szeretné látni. Ez a sokáig tudatalatti vágy elemi erővel tör föl és tudatosodik 2001 szeptember 11-e, illetve azután, hogy a kezébe kerül egy második világháborús japán kamikáze-oktató kézikönyv.

„30 méterre vagy a céltól. Olyan, mintha a sebességed ezerszeresére nőtt volna. Már csak 2-3 méter van közted és a cél között. Hirtelen olyan érzés tölt el, mintha a levegőben lebegnél. Látod anyád arcát. Nem nevet, nem sír.”

Kyoshi azóta azt tervezi, hogy elrabolva a Red Bull repülőverseny egyik repülőjét, kamikázeként a halál rövid, egyetlen magasztos pillanatában bepótolja azt, amit születéskor elmulasztott: meglátja anyja arcát.

Kyoshi révén ismeri meg másik vetélytársát,  www.nemvagyok.hu-t (3. PECSÉT) is, aki már csak virtuálisan, blog formájában létezik, néhány órával ezelőtt ugyanis meghalt az onkológián.  Ő azonban a „Vagyok, aki vagyok” isteni logikáját megfordítva eljut a „vagyok, aki nem vagyok” gondolatáig, és rövidre szabott életének határait az interneten tolja ki, blogjával átmenti magát a virtuális létezésbe, így a versenyen is elindulhat.

A Kyoshival történő viharos találkozás után János ruhapróbára siet az RTL-klub jelmezraktárába, ahol egy neurotikus, hisztis stylist szab rá egy elég idétlen próféta-ruhát.  Várakozás közben tanúja lesz a Balázs show ünnepi élő különkiadásának,  ahol a közönség „Beszól az Államalapítónak”, majd rövid, de annál szenvedélyesebb szerelembe esik a „Hercegnővel”, egy üvegcsontú lánnyal.

Következik a sportorvosi igazolás a János kórház pszichiátriai osztályán, ahol egészségügyi rátermettségét kell bizonyítania egy Csernus-szerűen agresszív pszichiáter előtt. Itt ismerkedik meg Százalékkal (4. PECSÉT), a huszonöt éve őrültekházában tengődő matematikussal, és az ő apokalipszisével. Százalék a hetvenes években ifjú titánként indult, részt vett a Varsói Szerződést titkos nemzetközi kutatásában, amely a világ vége időpontjának materialista és tudományos kiszámítását tűzte ki célul. A kutatás során Százalék feltalálta a tökéletes, kozmikus világvége modellt, az Apokalipszis-kockát. De mielőtt publikálná, Rubik Ernő megelőzi, és „Bűvös kocka” néven forgalmazza. Százalék beleőrül, hogy nagyszerű találmányából játékszert csináltak, és az őrültek házában kidolgozza ez egyszerűsített világvége verzióját: apokalipszis akkor lesz, ha ő a 100 Százalékhoz ér. Most tart 97-nél...

János Százalékkal közösen folytatja bolyongását az egyre vadabb és fékezhetetlenebb városban, hogy beszerezzék a 10-10 ezer forintos nevezési díjat. Éppen jókor futnak össze Szittya Marcival (5. PECSÉT), aki egy posztmodern „Kossuth-téri” táltos, megszállottan hisz a magyar-párthus rokonságból eredő kiválasztottságban, Jézus magyar eredetében, és minderről blogot is vezet. Marci számára a Gellért-hegy a Szent Hegy, amely valójában egy alvó, bármikor kitörni készülő vulkán, egy energia-szikla, a Kárpát medence szívcsakrája. Szittya Marci számára akkor érkezik el az apokalipszis, amikor tanúja lesz a szent hegyen egy izraeli-magyar pornófilm forgatásának. Marci a vulkán megsemmisítő kitörését, az igazság pillanatát várja, és a Hősök terére siet, ahol a többi szittya harcos gyülekezik.

János és Százalék vele tart, hogy zsoldosként beálljon közéjük, így megszerezve a nevezési díjat. A dühös szittya sereg lovakat akar szerezni a végső harchoz, ezért megtámadja a Geszti Péter által szervezett Nemzeti Vágtát, és elrabolja a versenylovakat. A rendőrség vízágyúval oszlatja szét a szittya sereget.

János és Százalék a kegyetlen harc után a Szimpla-kertben köt ki, hogy leápolják sebeiket. Itt szólítja le őket két reklámoslány, akik egy Red Bull-célcsoportkutatásra toboroznak résztvevőket – részvételi díj: tízezer forint. Örömmel ülnek be a Szimplakert előtt várakozó limuzinba, amely a célcsoportkutatás helyszínére szállítja őket. Az autóban a viháncoló reklámoslányok táskájából fehér por kerül elő, amiből János is felszív egy keveset. Ettől teljesen beáll, és látomásai lesznek.  A Red Bull célcsoportkutatásról például kiderül, hogy valójában egy titkos apokalipszis brain-storming Geszti Péter (6 PECSÉT) vezetésével, aki a legrövidebb és legfrappánsabb apokalipszis haikut akarja kiötleni az esti versenyre. A furcsa ötletelés a János hegyi kápolnácskában delíriumos fordulathoz vezet, mikor megjelenik Herder, Ortega y Gasset, Oswald Spengler és Dosztojevszkij, akik szenvedélyesen veszekedni kezdenek az apokalipszisről, annak mikéntjéről, idejéről. Az eldurvuló vitába beszáll Széchenyi István gróf és Kossuth Lajos is, akik a fontolva ügető reformapokalipszis kontra radikális-vágtázó nemzethalál témájában csapnak össze. A vitába bekapcsolódik János, a tömeg pedig ellene fordul, a lincselés elől repülővel kell menekülnie a brain-storming helyszínéről. A kábítószer egyre jobban hat, a Red Bull repülőről látja, ahogy a Jelenések könyve életre kel: látja Budapestet, a pusztuló Babilont, látja a Hősök terén a Nemzeti halálvágtát, az apokalipszis vágtató lovasait, látja a vulkánként kitörő, és Dunába omló Gellért-hegyet, és látja azt is, hogy a repülője valójában a szárnyas fenevad, (Red Bull. Szárnyakat ad!) amely a napba öltöztetett, az isteni gyermekkel vajúdó asszonyt üldözi. A Szárnyas fenevadat pedig Kyoshi, a kamikáze lány vezeti, egyenesen a Westend épülete felé...

János a Duna parton tér magához apokaliptikus álmából. Este kilenc óra, a rakparton lépni sem lehet a tömegtől, halkan duruzsol a Vangelis – kezdődik az ünnepi tűzijáték, amelyet azonban egy orkánerejű vihar elsöpör. Menekülő, elázott, dühös emberek, sebesültek és halottak a Rákóczi úton, haláltáncba torkolló Budapest Parádé a Nagykörúton, és részeg, megvadult perui utcazenészek az Astorián: az indiánok az inka világvégét várják. Budapest egyre gonoszabb, delíriumosabb arcát mutatja, az ünnep orgiába és erőszakba csap át. Elszabadulnak a gátlások, felszínre tör a hétköznapi agresszió. Ezen a vad, lincselő, tomboló tömegen keresztül kell Jánosnak és Százaléknak eljutni a Klauzál térre, az Apokalipszis-verseny helyszínére, ahol szembesülnek azzal, hogy a verseny és az Apokalipszis már elkezdődött: ott tombol az utcán, az emberek fejében...

VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

SZITTYA-APOKALIPSZIS

Segítsd még egyszer, győzelemre lépted, Csaba király, a csillagösvényen! Elszántan lépünk a Rákóczi út csillagösvényén, szemben a Parádéval,  dacolva a vonagló, riszáló tömeggel, szilajul kerülgetjük az üvöltő kamionokat, maroknyi szittyák vagyunk, nem porladunk, mint a szikla, kígyózva, tekeredve, hajlongva kerülgetjük a Scaniákat, a Mannokat, IFÁ-kat, melyek tetején karok, mellek, fenekek ringanak, kapaszkodnak össze.

Hippi arc üvölt felénk, korong-kevergető, bakelit-tekerő ember, szakálla meg kender, haja sárga kóc, raszta bohóc, lelkesen keveri a bakelitet, rázza fejét. Tucc. Tucc. Tucc. A száját figyelem, mert a mélynyomón kívül már semmit nem hallok, az is már belőlem fakad, a gyomromból lüktet a zene. 

Csík! Csík! Csík! - üvölti felénk, nem értem, mit akar. „Csíkot”? Tolni akar velünk egy csíkot? Drogdíler netán? Csík…mi a franc az a csík...ja értem, Csík, mint Szereda, Csíkszereda, azt üvölti a DJ, hogy Csíkszereda, onnan jött, éljen Csíkszereda! Bíztat, éljenez minket, szimpatizál velünk, sőt most korongot ránt elő, zenét mixel, és a tucc-tucc alapba beleúszik a himnusz, a székely.  A vonagló lányok abbahagyják a táncot, megilletődötten néznek, hogy ez most így hogy, majd lassú ambient mozgásba kezdenek, buja testüket harmonizálják a székely himnusz borústekintetű refrénjével, kamionjuk egyre távolodik tőlünk, mi pedig lassan elérjük az Erzsébet híd pesti hídfőjét. A Március 15-e terén turisták, lelkes brémai nyugdíjasok, szikkadt alicantei földművesek, részeg sheffild-i munkanélküliek, élvezik a folklórt, integetnek felénk, fotóznak.

Állj! – ordítja Csaba királyfi, és mi, a szittya sereg engedelmeskedve zárjuk sorainkat, rekesztjük léptünket, csitítjuk szavunkat, meresztjük  szemünket, várjuk, hogy tüzeljen, lelkesítsen minket. S ő egy Szuzuki motorháztetőre ugrik, Ignis, szilaj tekintettel végigméri a népét, majd harsogni kezd. Szózatot intéz felénk, harcit, pezsdítőt, csatába indítót:

Látjátok feleim szümtükkel, nagy szarban vogymuk! Korcsosuland a város, idegenek szántják dübörögve az utcákat, a Blahától egészend a Váci utcáig. Technósok, ribancok, buzeránsok, idegenszívűek vonaglanak azon! A sötétség démonai! A szárnyas fenevad eltakarja a napot, sötétbe boruland ránk, magyariakra! Megszűnik a fény, a fénynek sziklája kiapad, Kihúny a magyar fény! Eljövend a nemzethalál!  „Azokban a napokban az emberek keresni fogják a halált, de nem találják; vágyódni fognak a halál után, de a halál futni fog előlük.” Bizony elmondom néktek, hogy történik ez, elmondom én, az utolsó szittya Táltos aki tűzzel bűvöl, parazsat ugrik, bioenergiával gyógyít magtalan asszonyt, pikkelysömörös férfiút, bélférges csimotát, és aki mindezt felteend a www.szittymarton.hu weboldalra, hogy minden magyari szerte a Kárpát medencében és túl az óceánokon, okuljon belőle! Tekeredjék a hálón a hunoknak tudománya!

Aki a „magor ősteremtés” alkönyvtárra linkele, meglátja, hogy a földet a szittya világegyetemnek előljén magorriak népesítették be Mezopotámiától Atlantiszig, Kárpát medencétől a Maják birodalmáig! Magor az alfa, és magor lesz az omega. Mert a fényt, amit a magoriak hoztak a földre, zsidroncok, turisták, buzeránsok, sárkányfattyok elemésztik! A magor a fény. A fény magor. Ott van minden magor arcán a fény! A fény arca tiszta, jámbor, ármánytalan. A magor fény egyenes, tiszta tekintetű, hamar tűzbe lobban, de nem éget oktalanul! 

Jézus is magor. Szkíta és párthus! A Fény hercege! Mert mikor az asszony vajúdott, nagy fényesség támadt, majd a kisded testet öltött. Mikor a bába megfogta, a gyermek súlytalan volt, aztán súlya lett. Fényként hordták ki, és ő fényből öltött magának testet! Ott, a Gellért-hegyen! Alant a hetes busz megállója és a Romkert!

Mindezekért a Gellért-hegy alvó vulkán, amely mint óvó asszony gyermekét, úgy ölelend magába a bugyogó-fortyogó magmafényt, amely óvja és ellátja a magoriakat az idők végezetéig.  

A Gellért-hegy a magorság szívcsakrája! Itt találkozandanak mindazok a fényerek, amelyek behálózzák a világot!  Mondom ezt, az utolsó Táltos, aki minden nap meglátogatja a gyógyító fény hegyét, hogy szittya testébe, lelkébe szívja a fényt, enyhítve nyavoláim, testem fájdalmim, lelkem borúját.

Nehéz azt szittya lélekkel elmondani, amit ma reggelen láttam, fájdalom szavakba önteni azt, ami ott megtörtént! Mikor leszállám a hetesről, és felmászom a lépcsőn, meglátám, hogy egy sziklán a mezítelen asszony ül, lábai szerte, s szétterpesztve! Térde hullok, megszorítom szittyakürtöm, szívem dobog, akár táltoselődim dobja. Tán Látomásom leend a párthus asszonyról, ki világra hozza a Fény gyermekét?! Hujjahujjjahujja! Mormolom a varázsszót, és kérem minden magorok szellemét, hogy e látomás jusson el minden igaz magyarhoz, lelkök örvendeztetvén!

Ám ekkor egy öblös hang töré révületem.

Szopjál!  - dörren a hang szikla mögül, és meglátom, hogy a meztelen nő körül egy operatőr ugránd, kezében HD kamerát lenged. S a nő egy szintúgy mezítelen férfihoz lép, hogy kezének simogatásával kényeztesse annak bájdorongját. S a mezítelen férfiú sem rest, ahogy dorongja egyenesend, és átjárja azt a kéjek nedve, úgy dörzsölendi az asszony csúnyáját! S látom, ahogy egyre jobban élvezék egymás kezének munkálkodását kéjbarlangjaikban, s ezt hangos nyögésekkel is tudtára adják a világnak.

Torkom kiszárada, kezem remegni kezdé, szívem vasmarok szorítá. Mert ráébredék, hogy amit én szittya látomásnak vélém, nem más, mint pornófilmforgatás! Az asszony és a fi ott paráználkodák a szent hegyen, nyalják, falják, gyömöszölik egymást, összekenve a Hegyet testüknek átkozott nedveivel, majd újabb fiak bukkantak elő, szám szerint három, hogy az asszony velük is ugyanazt mívelje. És az asszony kezével, szájával és az összes hajlatával okozá a fattyaknak örömöt, és amikor a fattyak hangosan óbégattak, újabb és újabb asszonyok bújtak elő a szikla mögül!

S jöhet-é még ocsmányabb látomás, hozhat-é a sátán nagyobb döbbenetet, mit eleddig láttam? Ha eddig kételkedék, most bizony már azt mondám, igen! A pokol mélysége feneketlen leend!

Elég! – ordítand ekkor valaki, s a szikla mögül megjelenik egy húshegy komorult arccal, hagymázas tekintettel, s az operatőrhöz lép, aki leengedé HD-kameráját.

A szárnyas fenevad! – mormolám magamban orcám sápasztván, mert a húshegy neve „Kovi” leend! Aki pedig leend producer az pornósoknak mestörségéből! 

Mit maszatolsz azzal a fasszal?! – kiáltá Kovi a mezítelen asszonynak – kapd be emberesen, ahogy kell!

Kapd be te! – replikánd a némber, s fittyedő szájával, mely az szilikonnak levével duzzadt, az egyik fattyú bájdorongja felé csücsörít. S most látám, hogy annak végin nem fittyeg a bőr, mint rendes magor dorongon, hanem úgy félarasznyira lemetszve, ahogy zsidóknál szokás! Mert a fattyak, kik a magor asszonyt markolászák, metéltek valának! Látám orruk horgosságát, hajuknak görbeségét, mellkasuk szőrösségét!

Izraeli kooprodukció, te hülye kurva! – dühöng Kovi - Ők adják a pénzt, hát ők adják a faszt is!

És a szárnyas fenevad, ki dühét kioltá a némberen, megparncsoland, hogy a jelenetet újraforgattaték!

Uri! Ben! Aaron! – kiáltá az operatőr, s HD kameráját újra szeméhez illeszté, s a fattyak, kik eddig a szünetben bájdorongjukat saját kezökkel verdesék újra az asszonyhoz léptek.

Mehet a szipiszopi! – parancsolá odvas szájával a szárnyas fenevad, szájából bujaságnak lángja tör elő. Mert ő a fenevad, a sárkány, az átkozott kígyó!

Kivárám, míg a némberek és a fattyak kedvöket lelék egymás kinyalásában, ölelgetésében, dugdosásában, megvárám míg a fattyak hagymázas tekintettel, borzalmas hörgéssel levüket ereszték az asszonynak arcára s minden hajlatára, s morogva kielégülendenek, megvárám, míg a stáb összeszedé a statívokat, derítőket és lencséket, és eltakarodék! Mihelyst egyedül maradék, remegve fülemet a földhöz illesztém, és hallám hogy morog, fortyog, jajong belül, s alant a hegy!

Beteljesedék a vég kezdete!

A látomás nem a napruhás Istenanya!

A látomás a Parázna Asszony!

Kivel paráználkodnak a föld királyi!

Paráznaságának borától megrészegülnek a föld lakói! 

Szárnyas fenevad hátán vágtat, üldözend a Fény Hercegét, és anyját!

Őt megannyi zsidó kövend!

És akkor elfajul a Gellért-hegy!

Sziklái morajlással zuhannak a Dunába!

Vérrel kevert tűzeső ömlék a folyóba!

Elpusztul a Fény!

Eljövend a Nemzethalál!

Végső harcra, szittyavéreim, harcra hát, hujjahujja!

Csaba vérei, merre vagytok?

Gazdagréti Párducok, merre vagytok?

Zuglói Turulok, merre vagytok?

Angyalföldi Bessenyők, merre vagytok?

Vízvárosi Magorok, merre vagytok?

Újpesti Szarvasok, merre vagytok?

Óbudai Balambérok, merre vagytok?

Hujjahujjahujjahajjjjj!

VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

SZÁZ SZÁZALÉK APOKALIPSZIS  

Mikor lesz az apokalipszis? Mindenki ezt számolgatja, mindenki azt hiszi, hogy ki tudja számolni a világvégét. Nevetséges! Egyedül én tudom az igazságot! Az pedig megdöbbentően egyszerű! Olyan, mint az egyszeregy. Színtiszta logika. Sorsom matematikája.

1972 június 16-án, 14 óra 31 perckor végeztem a Műszaki egyetemen. Vörösdiplomával. Alkalmazott matematikus. Statisztika jeles. Algebra jeles. Dinamikai rendszerek jeles. Informatika jeles. Halmazelmélet jeles. Vigyázzon magára! súgta nekem a rektor, miközben átadta a diplomát. Nem értettem, miért mondja.

A matematikus-társadalom irigyelt, sőt utált. Vagyis nem mindenki, hanem körülbelül 99.9 százalék. A maradék 0.1 százalék a feleségem lett.

72-ben október 26-án, 13 óra, huszonkét perckor ismerkedtünk meg.  Karl Marx Stadtban, a nemzetközi Gauss-konferencián. Ingrid odalépett hozzám, az egyetem kapujánál, egy fárasztó előadás után. Egy halmazelméleti kérdést tett fel. Azonnal beleszerettem. Elképzelhetetlenül gyönyörű, száznyolcvan centi magas szőke germán szépség, tekintetéből csak úgy sugárzott a rajongás. Gyorsan megtaláltuk a „közös halmazt”.

Két hét múlva, vagyis november 10-én, tizenegy óra húsz perckor már házasok voltunk. Boldogan szorongattuk egymás kezét a XI. kerületi tanács házasságkötő termében a megjelent hetvennyolc hozzátartozó előtt. Ingrid pedig elhagyta szülőhazáját, az NDK-t, hogy velem éljen és részese legyen fényes karrieremnek, amely valóban csodásan indult: a Központi Algoritmikai Kutatóintézetben helyezkedtem el. Életem leggyönyörűbb hétszáznegyvenöt napja kezdődött, minden nap rejtegetett valami apró, kellemes meglepetést, vagy éppen bombasztikus, kirobbanó örömöt. Mint egy valószínűtlen, és megmagyarázhatatlan nyerési széria a rulett asztalon. Mindig pirosra teszel, és mindig nyersz. Már nyolcadszor is elenyészően kicsi az esélye, hát még hétszáznegyvenötször! Pedig én pontosan ennyiszer nyertem, elfelejtve, hogy létezik fekete mező a táblán. Aztán hétszáznegyvenhatodszorra bejött a fekete. De ne szaladjunk előre!

Lakást egészen gyorsan kiutaltak nekünk, akárcsak első autónkat, egy Trabant P601-est, amellyel bejártuk a világot. Tavasszal Halle, nyáron Napospart, ősszel Prága, télen Zakopane. Egy állandó nászutazás volt az életünk, és ezeknek a nászutaknak hamarosan megérett a gyümölcse, 1973. július 15-én, számításaim szerint 20 és 21 óra között Ingrid teherbe esett.  Izgalommal vártuk a „kisbólyait”, ahogy magunk között neveztük közös gyermekünket. Ez volt a hétszáznegyvenhatodik nap, amikor először bejött a fekete.

1974 április 17-én, 19 óra 23 perckor folyt el a magzatvíz és izgatottan rohantunk Ingriddel a kórházba. Amikor kinyitottam a Trabant ajtaját, éreztem, hogy valakik a hátam mögött figyelnek. Nyomasztó volt láthatatlan pillantásuk, nem is néztem hátra, inkább a hamarosan bekövetkező eseményre koncentráltam. De hiába. A kórház előtt ugyanazt a figyelő tekintet éreztem. Kénytelen voltam hátrafordulni.  Egy óriás Volga állt az utcasarkon. ATB 287. Mikor odanéztem, egy öltönyös férfi szállt ki belőle, rágyújtott, majd komótosan odalépett hozzám.

Rudánszky elvtárs! Velem kell jönnie! – mondta mosolyogva, mégis ellentmondást nem tűrően.

Hiszen látja, a feleségem ... – kiáltottam idegesen, de az öltönyös vállamra tette kezét belém fojtva a szót.

Nyugodjon meg! A kismama biztos kezekben lesz, és talán a gyerkőc is megvárja, amíg apuka visszatér!

Az öltönyös úgy mosolygott, mint egy éhes krokodil. Tudtam, hogy itt nem ellenkezhetek, az ötvenes évek még túl közel volt, a gyerekfejjel átélt félelmek konzerválódtak zsigereimben. Hat nagy levegőt vettem, majd biccentettem Ingridnek, aki olyan ijedten nézett utánam, mintha utoljára látnánk egymást.

A hátsó ülésen egy kopaszodó, köpcös férfi ült, hanyagul gombolt flaneling alig rejtette testének izzadó hurkáit, hájas nyakát, lötyögő tokáját. Nedvessé gyűrt Népszavával legyezte magát, szuszogott hozzá.

Indulhatunk, Szabó elvtárs?  - kérdezte az öltönyös, mire köpcös bólintott. Elindultunk. Szabó elvtárs kihajította az újságot az ablakon, majd kezet nyújtott nekem.

Gratulálok, Rudánszky elvtárs! – mosolygott rám, miközben kezem izzadt, nyálkás tenyerében csúszkált. Nagy esemény az apaság az ember életében! De lehetnek még nagyobbak is!

Csodálkozva néztem rá, vártam, mire fog kilyukadni. A városligeti tavon családok csónakáztak, a zebrán egy fagylaltoskocsi gurult el előttünk.

Például, ha most beomlik a Vajdahunyad vár, maga alá temetve ezeket az embereket! - mondta Szabó elvtárs, végképp elbizonytalanítva engem. De ha nem – folytatta sejtelmes mosollyal -  ezek az emberek akkor is meghalnak. Előbb-utóbb mindenki elpusztul. A világ is.

Szabó elvtárs cigarettát húzott elő, majd rágyújtott. Élvezettel fújta ki a füstöt az ablakon. Majd az ülésre húzta a vastag lábát, és zavarbaejtően közel hajolt hozzám.

 Az amerikai tudósok már közel járnak a világvége időpontjának a megfejtéséhez. Mi, vagyis a béketábor, nem engedhetjük meg, hogy ne legyen saját elképzelésünk a világvégéről. Hidegháború van! Tudnunk kell a világvége időpontját, és ez már nem csupán ideológiai, hanem stratégiai kérdés is. Elő kell állni a saját szocialista jellegű apokalipszissel, amely nem ötöl-hatol, mint a Biblia! Napba öltöztetett asszony?! Szárnyas fenevad?! Ugyan! Ezek csak szimbólumok, talányok, ez csak költészet! Nekünk tények és adatok kősziklájára alapozva kell egyszer s mindenkorra megtudnunk a világvége mikéntjét és idejét.

Minket, magyarokat ért a béketáboron belül az a megtiszteltetés, hogy felállíthatjuk az első világvége-kutatócsoportot. Természetes, hogy a legjobb embereket akarjuk összeszedni: fizikusokat, csillagászokat, orvosokat, matematikusokat. Az utolsó időkben a tudás megsokasodik!

Ezt már furcsa, bennfentes mosollyal mondta Szabó elvtárs, de a lényeget illetően már mindennel tisztában voltam. Bólintottam, próbáltam közömbösséget erőltetni arcomra, de mögötte az izmok ösztönösen rángani kezdtek, a gyomrom remegett, legszívesebben ordítottam volna a boldogságtól! Világvége-kutatás! Gyerekkorom óta ilyen kihívásra vártam! Görbe hátú matektanár egy poros gimnáziumban? Jelentéktelen irodista a Statisztikai hivatalban? Vagy lyukkártyákat tekergető rabszolga szürke programozók között? Nem! Ez a középszerűek sorsa, az átlagé, a nyomorult halmazé, az egyismeretlenes emberkéké! Én a világ képletét akartam látni, színről-színre!

Szabó Elvtárs elégedetten elmosolyodott. Táskájából egy gyönyörű, piros, bőrkötésű oklevelet húzott elő, és ünnepélyesen a kezembe adta. A vörös csillag alatt orosz felirat virított: Konyec Mira, 1973.

A Szovjet Tudományos Akadémia főtitkára aláírásával!  - tette hozzá Szabó elvtárs jelentőségteljesen.

Szinte repültem a kórház felé. Én voltam a legszerencsésebb a világon! Szerencseszériám már nemcsak megközelítette, hanem jóval meghaladta a valószínűtlenségi tartományt! A kórházban tudtam meg a hírt, hogy szerelmem és a kicsi tényleg „megvárt” engem, a családfőt, türelmesen, és szeretettel! Ingrid még vajúdott. A szülőszoba előtt ücsörögtem a padon, büszkén szorongatva kinevezésemet, és furcsa, de ott, abban a pillanatban nem is a feleségemre, és nem is a gyerekre gondoltam, hanem a világvégére. Agyam, mint egy szatellit, azonnal ráállt célra, a misszióra, gondolataim csakis a világvége körül keringtek! Halántékom lüktetett, számoltam, próbáltam felállítani a még nem létező algoritmusokat. Csak az utolsó pillanatban vettem észre az öreg nőgyógyászt, aki kilépett az ajtón, és a hátam mögött mosolyogva figyelhette izgatott örömömet. Ijedten próbáltam kinevezésemet zsebre dugni, de aztán arra gondoltam: miért szégyenlősködöm?! Miért nem húzom ki magamat, és kiáltom büszkén: igen, én fogom kiszámítani a világvégét! Én, Rudánszky János! A doktor elmosolyodott, és leült mellém a padra. Fáradtnak, vagy inkább szomorúnak tűnt.

Negyven éve vagyok szülész – kezdte.  Tudja már, hány vajúdást láttam? Több tízezret. Voltak köztük könnyedek, gyorsak, sitty-sutty, és a gyerek kipottyant az anyja hasából. De voltak hosszúak, fájdalmasak is, amikor a kismama már nyöszörögve kérdi, mikor lesz vége már a szenvedésnek. És ahogyan a  tolófájdalmak sűrűsödnek és erősödnek, úgy tudjuk egyre pontosabban a várva-várt időpontot. Ilyen a világvége is.  A világ tolófájdalamai sűrűsödnek!

Az orvos elhallgatott, levette a szemüvegét, majd törölgetni kezdte. Egyébként fia született. – szólalt meg nemsokára –Menjen, nézze meg!

1974 április 17-én, 23 óra 45 perckor Ingrid életet adott Leopoldnak, aki háromezerötszázhúsz grammal, és ötvenhét centivel született.  Örültem, hogyne örültem volna, de gondolataim attól a naptól kezdve valahogy egészen máshol jártak. Megtettem, amit egy apa ezekben az időkben tenni szokott, de még fürdetés közben is a világvége járt a fejemben. Ingrid azonban megértő volt, büszke és türelmes.

A Rubik-féle kutatócsoportba kerültem. A laboratóriumot a Normafánál, a hegyekben rendezték be, elzárva a zaklatott, kíváncsi külvilág elől, uszodával, teniszpályával, tökéletes kényelemmel. Nekünk semmi dolgunk sem volt, csak a kutatás. Eleinte nem tettünk semmi mást, csak számoltunk, egyenleteket, hipotéziseket állítottunk fel. És bár a csoport példásan együttműködött, apró, szinte láthatatlan jelekből, grimaszokból és gesztusokból érezni lehetett a feszültséget, azt az erőlködést, hogy mindenki maga akarta először tudni a végeredményt, vagyis a „bűvös dátumot”. Csillagászaink, geológusaink, bakteriológusaink, történészeink által megadott katasztrófákat, illetve azok súlyosságát mi, matematikusok számszerűsítettük, csakúgy, mint a jövőben várható katasztrófák előfordulási esélyeit. Fél év múlva megszületett az első több ismeretlenes egyenlet! Most már a csúcsteljesítményes számítógépen volt a sor, amely a Bajkonurból érkezett, csak és kizárólag a kutatási programunk segítségére. Két marcona KGB-s tiszt vigyázta, amikor a különböző adatokat izgalommal betápláltuk a gépbe. Két hétre hátradőlhettünk, most már a gépé volt a főszerep! Azaz dehogyis dőltünk hátra! Majdnem meghaltunk a türelmetlenségtől és a kíváncsiságtól, bár igyekeztük mindannyian leplezni, és úgy tenni, mintha élveznénk a pihenés heteit. Teniszeztünk, úsztunk, kártyáztunk, de amikor leszállt az este, akárcsak a torkos gyermekek a spájzba, úgy osontuk be egyenként a számítógépterembe leskelődtünk, hallgattuk a gép duruzsolását. A gép pedig szorgalmasan dolgozott éjjel-nappal, pörgette végtelenül az algoritmusokat. 1974 június 10-én, 20 óra 05 perckor megszületett az eredmény.

Éppen zuhanyoztam, amikor meghallottam a programozó csoport vezetőjének diadalmas ordítását: Megvan, a kurvaannyát!

Kiugrottam a zuhany alól, és egy törülközőt magamra tekerve kezdtem rohanni a folyosón, ahol egymást lökdöstük izgatott társaimmal. A gépszobában már ott állt az egész csapat, meredten néztük a monitort. A KGB-s tisztek ingerülten lökdösték el az embereket a gép közeléből, nehogy annak valami baja essen. A képen az addig rohanó számsorok látványosan lassultak, már-már csigalassúsággal váltották egymást. Aztán megjelent a végeredmény és arcunkra fagyott a büszke mosoly.

1917 11. hó. 07.

Háháhát...ez lehetetlen – hápogott sápadtan az egyik kronológus, érezte, hogy magyarázkodnia kell, hiszen a dátumok egzakt bevitele az ő felelősségük volt. A szovjet számítógépre nem foghatták a kudarcot, egy ilyen banális hibát, a múlt idő kiküszöbölését pedig egész egyszerűen nem lehetett bevallani. A KGB-s tisztek mindenkit kitereltek a szobából, és hetekre lezárták a számítógéptermet. Még aznap jelentettek Moszkvának, és csak napok kérdésének tűnt, mikor dörren meg a haragvó ég a Normafa fölött, mikor robban ki a politikai botrány. A kutatás eredményét a szovjetek szabotázsnak, a Nagy Októberi Forradalom megcsúfolásának érezték.

A kudarc egyébként is megtörte a csapatot. Mindenki magába fordult, a közös étkezéseknél nem szóltak egymáshoz, rettegtek, várták az elkerülhetetlen vihart, féltették szabadságukat, de még az életüket is. Engem azonban mindez nem érdekelt. Nem mintha olyan vakmerő lennék, de az isteni szám, az algoritmus keresése, amely helyrehozhatja a végzetes hibát, minden más érzést elnyomott bennem. A sors, a szerencse, vagy talán a végzet úgy akarta, hogy én legyek a kiválasztott!

1974 augusztus 17-én, 22 óra 23 perckor tértem szobámba aludni. De nem jött álom a szememre. Csak álltam luxusbörtönünk luxuscellájában, amelynek ablakából be lehetett látni az egész várost, amely ott, a szemem előtt készült lefeküdni. A magányos utcákon emberek vánszorogtak hazafelé, majd elnyelte őket egy ház, és aztán egy-egy kialvó ablak jelezte, hogy az álom egy újabb lelket hálózott be.

Békásmegyer felé néztem. Az épülő lakótelepen ott magasodtak a félkész kockaházak. A munka még éjszaka sem állt le.   Egy daru éppen egy hatalmas betonpanelt emelt fel az égbe, majd lassan, méltóságteljesen beillesztette az épülő ház falai közé. Kocka, kocka hátán, mint valami gigantikus építőjáték, vagy dominó, vagy...

Nyilallást éreztem az agyamban. Migrénes görcsnek tűnt, pedig dehogyis az volt! Hanem a megvilágosodás! Az idea szántotta fel brutális gyorsasággal agyi idegpályáimat!

Kocka!

Hát persze, hogy a kocka! A gömb a végtelen egyszerűség tökéletes teljességét jelenti! A kocka viszont maga a káosz, az átláthatatlanság, a gyilkos éleivel és oldalaival a tökéletes apokalipszis-modell! Eszembe jutottak az orvos szavai a világ tolófájdalmairól. Összeállt a kép!

A kockának hat oldala van. Legyen minden oldalnak különböző színe! És tartozzon minden színhez egy-egy csapás! A kék az Özönvíz! A zöld a Földrengés! A fekete a Járvány! A vörös a Háború! A sárga az atomkatasztrófa! A fehér pedig a felmelegedés!

Lázasan dolgozni kezdtem a káoszkocka kifaragásán. Az étteremből csent késsel és az erdőből gyűjtött fával, mint egy ezermester. Igen, fából faragtam kockát, majd amikor elkészült, minden oldalát ceruzával beszíneztem. Utána fűrésszel, mint egy őrült, szétszabdaltam a nagy kockát sok-sok apró kockára. Pontosan huszonhétre. Aztán a huszonhét apró kockát újból összeraktam egyetlen naggyá, a belső tengelyek rögzítve őket, hogy csavargatni, tekerni lehessen modellemet. Hajnalra készen lett az apokalipszis-kocka.

Ránéztem a teremtményemre, és megremegtem. Világos volt minden. Minden egyes kis kocka egy-egy tolófájdalom. Igen ám, de egyetlen kék kocka a huszonhétből, egyetlen helyi áradás valahol Indiában, önmagában még nem jelenthet világvégét! De ha a kilenc kék kocka összeadódik egyetlen nagy felületté, az már egy apokaliptikus özönvizet jelent!  És a vörös kockákkal ugyanez a helyzet! A Földnek meg se kottyan, ha Afrikában vagy Vietnámban néhány ezer katona gyilkolja egymást! De ha ezek a háborúk megsokasodnak, eszkalálódnak, akkor beterítik az egész Földet,  világháborúvá állva össze!

Egész éjszaka lázasan és őrült elszántsággal forgattam, tekertem a kockát, melynek az oldalain a színek eleinte tarkán és kuszán keveredtek egymással. Először egy kék oldalt sikerült kitekernem. Áhhhá, Özönvíz! A következő oldal a vörös volt, majd sorra jöttek a többi színek. Hajnali öt óra húsz perckor kocka minden oldalán helyrekerültek a színek! Létrejött a teljes Apokalipszis! Színről-színre! Hangosan nevettem és bőgtem egyszerre, ugyanabban a pillanatban. Majd hirtelen egy örvény magába rántott és én forogni kezdtem, vagy a világ forgott körülöttem, a fáradtságtól, a kialvatlanság, a boldogság és az izgalom zavaros vizű, zagyva örvénye. Elájultam. Bár az agyam folyamatosan járt és kattogott, a testem, az idegeim már nem bírták az iramot. Ébren álmodtam. Egy gigantikus kövér nő vajúdott, olyan magas volt, mint egy tízemeletes ház. Terhessége, hegyként ágaskodó hasa még nagyobbá tette. Két hatalmas szárnya volt, szülés fájdalmaiban, szűnni nem akaró görcseiben azokkal csapkodott, óriási szárnyai szinte leverték a csillagokat. A szájából, amely akkora volt, mint egy hatalmas kapu, artikulálatlan, hátborzongató üvöltések törtek elő. Valahonnan nagyon mélyről, öklendezve tört ki belőle az üvöltés, majd anélkül, hogy levegőt vett volna, a mély üvöltésből darabos, fülszaggató sikoly lett. És én ott álltam a lába között, bokáig a magzatvízben, úgy éreztem, hogy mindjárt kifolyik az agyam az átkozott üvöltéstől. Szerencsére az Óriásanya egy időre abbahagyta az ordítást. Csendesen, fájdalmasan sóhajtozott. Kicsit megnyugodtam, undorodva benéztem a lába közé, és láttam a vértől lucskos nemiszervét, amely ütemesen lüktetett. De a csend nem tartott sokáig. Mintha egy hullám indulna a part felé, az egyik sóhaj hörgésbe fordult, a hörgés pedig felerősödött, majd ordítás lett belőle, ugyanaz az elviselhetetlen, kongó ordítás, mint az előbb. Ezt újabb sikolyok követték. Mindez ötször-hatszor megismétlődött, újra és újra. Sóhaj, hörgés, ordítás, sikoly, sóhaj, hörgés, ordítás, és az utolsó sikoly már elviselhetetlen volt. Booááááááááá! – tört fel az Óriásnőből egy öklendező hang, majd az egész teste vonaglani kezdett, fájdalmasan verdeső szárnyai beterítették az eget és betakarták a napot. Én pedig, mint csapdába szorult vad, tehetetlenül csapódtam lucskos, nyálkás, hájas lábai között. Szeméremajkai szétnyíltak, és egy fekete csúcsot pillantottam meg, amely lökődött kifelé, miközben az Óriásnő egyre hangosabban üvöltött. Odanyúltam, hogy segítsek, megragadtam a fekete csúcsot, húzni, rángatni kezdtem egész testemmel kifelé. A test, vagy az a valami, amelyhez a csúcs tartozott, beszorulhatott a szülőcsatornába, alig mozdult rángatásaimra. Végre valahára a sokadik rántásnál újabb magzatvíz fröccsent elő nagy sugárban, hogy majdnem belefulladtam, és a teremtmény lassan kicsúszott az Óriásnőből.

Szinte hátraestem, ahogy a teremtmény kirobbant.  A kockám volt az! Az apokalipszis kocka! Boldogan néztem csatakos, iszamos szülöttemet, de ekkor felébresztettek...

Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az ágyam végében Rubik Ernő ül, és csavargatja a kockámat. A szívem összeszorult, úgy ugrottam alkotásomra, mint egy kölykét féltő apatigris, de Rubik megelőzött, és cinikus mosollyal rámnézett.

Add vissza! – lihegtem, szerettem volna neki esni, lebirkózni, kicsavarni a kockát a kezéből.  De visszatartott mégis a kutatócsoport vezetőjének járó tisztelet.

Mindenki rád vár, Rudánszky! – mondta és a kockára bökött – ez meg mi a csoda?!

Hogy mi…hogy micsoda…hát…egy játék! –hebegtem neki ügyetlenül hazudva, mire Rubik elmosolyodott.

Neked mikre van időd, Rudánszky?! – nézett rám gúnyosan, majd letette az éjjeliszekrényre a kockámat. Na gyere! Csoportgyűlés van. Az utolsó!

Összekapartam magam, és kibotorkáltam a tanácsterembe. Ott ült mindenki, aki csak a kutatáson dolgozott, gondterhelt arccal, idegesen. A pódiumra egy szovjet tiszt lépett, nem a KGB-sek közül, ez új volt, magas rangú, nemrég érkezhetett, beszélni kezdett, szavait tolmácsunk fordította.  Rövid volt, lényegre törő: a Konyec Mira 1973 kutatási programot indoklás nélkül, meghatározatlan időre felfüggesztik, délután jönnek értünk buszokkal, és felszámolják a laboratóriumot is.

Másnapos nyugalommal bámultam a busz ablakán át a Normafa kacskaringós útjait, az emelkedőn baktató turistákat. Nem aggódtam a hír miatt. Tudtam, hogy a megfejtés a kezemben van, nem volt már szükségem nekem akkor se műszerekre, se kronológusokra, se programozókra!

Munkámat otthon, a szobába zárkózva folytattam. Remeteségemnek megértő társa volt Ingrid, aki követelőzés nélkül nevelte a Leopoldot, vitte a háztartást, viselte el napi rigolyáimat. Újra és újra kiraktam a kockát, egyre gyorsabban, miközben összefüggéseket, képleteket, algoritmusokat kerestem.

Néhány nap alatt kiszámoltam, hogy összesen 43.252.003.274.489.856.000 féle különböző konfigurációja, azaz lehetősége létezik a kockának, és ezek közül csak egyetlen egy a jó megoldás, mikor mind a 6 oldal különböző színű, és az egyes oldalakon a kis kockák színe megegyezik. Az apokalipszis! Ha minden fordításra 1 másodpercet szánnék, akkor ennyi forgatás 1400 millió évet venne igénybe. Ezernégyszáz millió évet!

Na, ez igazán megnyugtató, nevettem magamban, miközben mohón nyaltam a szájam szélét. Az egész világegyetem csupán 14000 millió éves! Akkor még van igazán időnk, nem kell a végidővel foglalkozni! Bőven élhetünk még! Aztán arra is gondoltam, hogy ez csak a létező legjobb eset, amikor a legeslegvégén, vagyis a legutolsó konfigurációra áll össze a kocka. Ennek a matematikai esélye a nullával egyenlő. A valószínűség számítás szerint a kocka összeállása valahol a 43.252.003.274.489.856.000 kozmikus tekerés felénél várható. De hát istenem, még ez is hétszázötvenmillió év! És ne feledjük, a kockát nem egy logikai értelemtől vezérelt megáldott kéz, hanem csupán a sors, vagy a véletlen, vagy mittudomén, mi tekeri teljesen összevissza, minden elv nélkül!

Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha személyesen én menteném meg a világot. Vagy legalábbis időt adnék neki az élethez. Hétszázötvenmillió évet!

1974. december 18-án, 15 óra 12 perckor bizalmas meghallgatásra siettem Szabó elvtárshoz, hogy beszámoljak neki titkos kutatási eredményeimről. Nem kellett sokat várnom, azonnal fogadott. Zsebemben a kockát markolászva nyitottam be az ajtón, lábaim izgalomtól remegtek, miközben Szabó elvtárs elé tettem a nagy tölgyfaasztalra az Apokalipszis kockát. Szabó elvtárs szigorúan nézett.

A tökéletes módszer – dadogtam neki – a tökéletes módszer, amely kiindulási pontja, azaz állítás, hogy a kocka tudatos mozdulat nélkül...hangsúlyozom, egy valamely világrendező elv vagy erő által átgondolt, tehát nem véletlenszerű mozdulat nélkül hogyismondjam....kirakódjon, szóval ennek valószínűsége, 16.252.003.274.489.856.000-nél kezdődik, és egy algoritmus szerint, halad, amit én csak Isten algoritmusának neveztem el....

Isten algoritmusa?! – szakította meg dühösen Szabó elvtárs szavaimat. – Micsoda klerikális képzelgés! Miért nem a Béke vagy Népek, vagy a Becsület Algoritmusa?! 

Leforrázva a földre bámultam, de mégsem értettem azt az aránytalan haragot és dühöt, amit ez a bután, esetlenül megválasztott név kiváltott. 

Na persze, hát „becsület”! – kiáltotta vöröslő fejjel Szabó elvtárs. - Ez az, ami magától, Rudánszky oly távol áll, ugye?!

Kirántotta a fiókját, belenyúlt, majd kivett belőle még egy kockát, pontosan olyat, amilyen az enyém volt, azaz mégsem olyat, mert ez műanyagból készült és csiricsárébb volt, mint az enyém, de mégis az volt, a kocka, az én kockám. Éles szorítást éreztem a tarkómon. Szabó elvtárs ököllel kinyomta magát a foteljéből, és fenyegetően fölém magasodott.

Maga mástól el-lop-ta ezt a zseniális játékot, népünk okos szórakozását! Maga szellemi haramia! Iszonyatos szerencséje, hogy Rubik elvtárs nem kívánja ezt az egész gyomorforgató ügyet nagydobra verni!  Pedig a szellemi tulajdon szocialista társadalmunkban a leg-be-cse-sebb, érti, a legbecsesebb érték! Dehát mit érthet ebből, maga becstelen karrierista?!

De hiszen az apokalipszis... – nyökögtem rémülten, de nem tudtam befejezni.

Felejtse már el azt a kibaszott apokalipszist! – üvöltötte Szabó elvtárs. - Nem tud másra gondolni, csak a hanyatlásra, a dekadenciára?! A programot befagyasztották! Kész. Vége. Konyec. Nem olvas híreket?! Enyhült a hidegháború, basszameg! Rakétaegyezmények! Kivonulás Vietnámból! Közeledés! Inkább törődjön a lelkiismeretével!

Leforrázva, megsemmisülten mentem haza, az aszfalt kifolyt a lábam alól, a feneketlen mélység el akart nyelni. Minden, amiért addig dolgoztam, tönkrement, megsemmisült. Dicsőségről álmodoztam, és most akár még börtönbe is kerülhetek. Az ajtóban már Ingrid várt, mosolyogva, mint egy hazatérő hőst. De amikor meglátott, lefagyott az arcáról a mosoly, a tekintetemből érezte, hogy valami felfoghatatlan rettenet, súlyos tragédia történt. Másnap elmentem Rubikhoz, de nem találtam otthon. Azt mondták, Montrealban van valami játékkiállításon. Nem adtam fel, újra és újra kerestem, de hiába. Egyszer Tajvanban járt tárgyalni, máskor díjakat vett át Angliában, Németországban, Franciaországban, „Bűvöskocka-szakkört” avatott Brazíliában, televíziókban szerepelt, még New Yorkban is volt, a Modern Művészetek Múzeumában, ahová bekerült a kockám! Az én apokalipszis kockám! De rólam senki nem beszélt!

Feladtam a keresést, a számonkérést, egyre ritkábban mentem el otthonról, leszoktam mindenről, az evésről is, egész nap a televíziót bámultam. Néztem, ahogy megnyílik a Budapesti Nemzetközi Vásár, benne a nagy találmány, a Bűvös kocka! Bűvös! Milyen nevetséges és ordenáré jelző arra a kozmikus modellre, amely éleiben, lapjaiban ott hordozza a titkot, a világ végének titkát!

Azt is a televízióban kellett látnom, hogy az apokalipszis kockámat Tajvanon kezdték gyártani. Látnom kellett, hogy idétlen kamaszgyerekek, kis ferdeszemű sárga vérszívók forgatják, tekerik a zsíros kezükkel egész nap valahol Ázsiában!

Az én kockámat ócska tucatjátékká silányították, bagóért eladták a kínaiaknak, és most hülye kamaszgyerekek csereberélték, mint valami ócska autóskártyát! A letargiámat düh váltotta fel. Most már nemcsak a tévé, az utca, az újság, hanem az otthonülés is ingerültté tett! Sőt még Ingrid is, ez az ártatlan, aggódó, végtelenül türelmes és jóságos teremtés is idegesített, és éppen ezzel, a türelmével, az örökös aggodalmával, amit a bárgyú mosolya mögé rejtett!

Álmom, amelyet 1974 augusztus 17-én éjszaka láttam először, újra és újra visszatért, de ez már nem büszke, boldog álom volt, hanem rettenetes rémálom, amely nem hagyott aludni, gyötört, kínzott egész éjszaka.

Álmomban visszatért a Gigantikus asszony szülte gyerekkocka, és én örömmel nyújtottam felé apai kezem, és a pihegő újszülött esetlenül tekergette csenevész hasábjait saját tengelye mentén, felülete babasima volt, a piros oldala is gyengéd rózsaszínben virított. De amikor megfogtam, a kocka elkezdett pörögni, és éles fájdalmat éreztem a kezemen. A csecsemő élei metszőbbek voltak, mint egy szamurájkard! Saját újszülöttem fordult ellenem, kaszabolva-nyírva kezemet.

Mit csináltál magaddal?! - ébresztett Ingrid siránkozó hangja. Amikor kinyitottam a szememet, megláttam a jobb csuklómon a sebeket, vágásokat. Álmomban véresre martam magam.

Ingrid aggódva a fejét rázta, sóhajtozott, a zajra pedig betotyogott Leopold is. Apuapuapu! – bömbölte, és rángatta a kezemet.

Ekkor pattant el bennem valami. Azokra az órákra, amelyek ezután jöttek, alig emlékszem, mintha kimaradtak volna az életemből, megyek az utcán, emberek kiabálnak, autók dudálnak, és amikor a kép újra kiélesedik, már a művelődési ház előtt álltam, vagyis egy tábla előtt, rajta felirat. Bűvös Kocka. 12. Gyorsasági bajnokság.

Itt a vége!- gondoltam magamban, és elmosolyodtam. 

Könnyedén jutottam be a terembe, senki nem kért jegyet, nem állított meg. A nézőtéren tengernyi kamasz, pattanásos, fogszabályzós gyilkosok szorongatták koszos kezükkel a kockát, és bámulták a színpadot, ahol ott állt...Rubik, a verseny fővédnöke, és Dévényi Tibor, aki egy kölyköt lökdös a színpadra, a legundokabb, legpattanásosabb kis rohadékot az összes közül.

Egy-két-hááááá, és rajt!  - bődült el Dévényi, és az egész termet a kocka kattogása töltötte be. A kis rohadék szélsebesen forgatta a kockát, minden idegszála a tekerésekben volt, a külvilág megszűnt a számára. Azt sem vette észre, amikor odalépek hozzá, és ököllel a halántékába ütök. Feje előrenyeklett, orráról lerepült szemüvege, kezéből kiesett a kocka. Megragadtam a mikrofont és beleordítottam:

Forgassátok csak! Dögöljetek meg minél hamarabb!

A mentőautó szirénázva vitt át a városon, bár nem voltam sürgősségi eset, úgy látszik ez volt megírva a végzetes forgatókönyvben, hogy zajosan, szinte ünnepélyesen vonjanak ki a forgalomból, száműzzenek abból a világból, amelynek a végzetét kutattam, de helyette a saját végzetemre leltem. Van gyógyszerallergiája a nyugtatókra? – kérdezte a mentőorvos, miközben a nyugtatós injekciós tűt pöckölgette.

Egy. – válaszoltam neki csendesen. Majd azt, hogy: Kettő. És Három.

Onnantól kezdve nem beszéltem, csak számoltam. Négy. Öt. Hat. És így tovább. Ott, a szirénázó mentőautóban jöttem rá, hogy túlbonyolítottam én a világvégét. A francokat kell spekulálni vele! Minek kell várni millió vagy milliárd éveket, hogy eljöjjön! Hamarabb is el lehet intézni! Csak akarni kell. És ehhez az akaráshoz nem kell matematika, statisztika, se történelem, se kronológia, semmi tudomány, se hipotézis,  se „feltéve”, se „valószínűleg”,  se „bizonyára”!

A képlet sokkal egyszerűbb, olyan, mint az egyszeregy, még egy gyermek is megérti! A világvége nem Istenen és nem a Világmindenség kiszámíthatatlan akaratán, hanem csakis rajtam múlik. Rajtam, Százalékon! Egy számláló, egy stopperóra vagyok, amely könyörtelenül pergeti ujjai közt az időt. És forog bennem egy mutató, egy apokalipszis mutató, amely a világ gyarlóságaira, bűneire, rohadtságaira, szemétségeire mindig, minden alkalommal ugrik egyet előre! Egy százalékot! Persze vissza is ugrik néha egy százalékot, de ez nagyon ritka, mi jó történhetne ebben az átkozott, rohadt világban, ebben a nyomorult diliházban?! Egy finomabb ebéd maximum, vagy dupla gyógyszeradag, amely harmonikusan keveri meg kémiámat, simítja ki idegeimet! Maximum ilyenek!

Hát így számolok én, Százalék!

Wörldtrédcenter? Plusz egy!

Sóska? Plusz egy!

Elektrosokk? Plusz egy!

November? Plusz egy!

Hülyeápoló? Plusz egy!

Jóápoló! Minuszegy!

A világvége akkor lesz, amikor száz százalékhoz érek!

A világ bűne eredendő. Nullából ered. De az első százalék nem a Paradicsomban történt, hanem 1978 október 3-án, egy mentőautóban, útban a diliház felé!

2010 augusztus 20. Kilencvenkettő! Kilencvenkettő! Kilencvenkettő!

VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

KISVÁROSI APOKALIPSZIS

Az anyci hihetetlen jó fej, mármint az anyám. Penyigén, Mátészalkához közel élek anycival. Penyige fullra nyugis, csendes hely, ritkán történik valami. Ez tök jó. Vagy nem. Fasztudja. Egyedül élünk anycival, apcit nem is ismertem, de nem baj, jól elvagyunk, mint befőtt, mint két barátnő, anyci negyvenöt, de harmincnak se, még mindig ő a legjobb csajszi a faluban, a pasik megfordulnak utána, csorgatják rá a nyálat. Szőkére festi a haját, akárcsak én, napos tetkó van a hasán, mint nekem, ruhát is egyszerre veszünk. Ugyanolyat. Tök poén. Tisztára, mint az ikrek!

Anyci pultosként dolgozik a presszóban. Ratyi meló, de meló. Mifelénk eszi nem eszi, nem kap mást. Segély vagy a presszó. A vendégek azok nagyon gázok. Foguk kábé annyi, mint a fizetésük. Nulla. Gizdák, de nagy a pofájuk, isznak és bunkók. Nem dolgoznak, csak isznak egész nap, miközben a mama fenekét sasolják, az enyémet is, és motyognak egymás között. Egyszer, amikor anycinak segítettem a poharakat mosni, meghallottam, ahogy két pasi a beszél.

Sunáznám, még most is! –motyogta az egyikük, és anyci felé bökött, mire a másik felröhögött.

Az Icát?! - vihogott, és odvas fogai kivillantak.  – Az több faszt fogott, mint kilincset!

Napokig nem aludtam, étvágyam is alig volt, tök depis voltam ettől.  Anyci persze észrevette, hogy valami bánt. Hosszas könyörgés után végre kihúzta belőlem. Megdumcsiztuk, még apciról is beszélt. Először. Tök jó este volt. Egymás vállán sírtunk és nevettünk. Mint két iker.  

Hát mit fogtam volna ebben a porfészekben? A fakanalat, mi?! mint a többi frigó?! – ordibálta, és totál kész voltunk a röhögéstől.

     Az „Anya-Lánya szépségversenyről” a Nők Lapjában olvastunk. Rögtön ráizgultunk. Ezt nem lehet kihagyni, gondoltuk, ezt nekünk találták ki, ezen indulni kell, az fix! Mekkora buli! Két hétig gyúrtunk rá, anyci még szabit is kivett, mondta a presszóban, hogy beteg, helyettesítsék. Ezerrel varrtuk a „fellépőcuccot”, amiben majd lefotóztatjuk magunkat. Állandóan röhögtünk, flesseltünk munka közben, meg hallgattuk a Sunshine Parádét!

Csak egy nap van,

Tárd ki a szíved és engedd be a zenét!

Élvezd a színeket, érezd a lüktetést!

És örökké emlékezz erre a napra,

Hiszen a titok már benned él!

Mindig ezt üvöltöttük, kurvajó szám, a Brunner és Náksi, Náksi és Brunner, Sunshine, ez totál rólunk szól, kifejezi, ahogy élünk, vagyis ahogy szeretnénk. Tök egyforma ruhát varrtunk, ha már egyszer anya-lánya, akkor legyen egyforma, nem?

 Aztán lefotóztattuk magunkat, hogy elküldjük. A Szorcsik a helyi fényképész, vagyis nem az, mert nincs munkája, alkoholista ő is, de mégis messze a legnormibb pasi nálunk, profi, azt mondják, Amsterdamban fotózott, pornó, de nem hard, csak szoft, és tényleg kibebaszott jó képeket csinál, profi, esküvő, konfirmáció, temetés, meg minden.

Két üveg páleszért vállalta a Szorcsik a fotózást. Hát az valami beszarás, hogy milyen eszméletlenek lettek! A piros ruci csak úgy feszült a combunkhoz, a dekoltázs majdnem a térdünkig ért, oltári.  Komolyan mondom, alig tudtunk megválni a képektől, még a postán is gyönyörködve néztük, alig akartuk elküldeni Pestre!

Aztán eltelt egy hét. Aztán még egy. Meg még egy. Aztán majdnem az is eltelt, amikor a postás beállított egy levéllel. Benne a meghívó, hogy bekerültünk a fővárosi döntőbe! Augusztus 20-án! Beszarás!

Úgy sikongattunk, mit két gyerek. Nem egy megasztár, hát persze, de mégis, végre valami történik velünk, valami kaland, végre megmutathatjuk magunkat és benne leszünk, na jó, nem a tévében, de a Nők Lapjában! És megyünk Pestre, sőt ami csúcs, hogy pont akkor, amikor a Parádé! Mindig arról álmodoztunk, hogy egyszer mi is ott zúzunk a kamionok között, és közben vedeljük a Red Bullt, egyiket a másik után, Red Bullt Red Bullal, csúcsfíling, pörgés, félmeztelen pasik tele tetkókkal, és Náksi and Brunner. Csak 1 nap van!

Autóstoppal jöttünk, nem sóherságból, hanem buliból, meg fílingből, ha már Pestre jövünk, legyen Road movie! Pasizós, szexis-romantikus, szélesvásznú, magyarulbeszélő, tizennyolc alatt csak szülői felügyelettel!

Sárga egyrészesben döngettünk az úton, az alja jó, ha a bugyinkat takarta, alatta macskanacsesz, puncivágó. Felül meg minden, ami szemnek-szájnak. A kamionos akkorát satuzott, hogy bele hátulról! Fel is vettek, naná, mindenki ráizgult a témára! Tök szimpi pasikkal jöttünk, kivéve a kamionost a Shellnél, az utánam jött a vécébe, a nyakamba lihegett, a falnak szorított, és a macskanacseszba nyúlkált, de az anyci tök arin leszerelte.  

A kurvaanyádat, gecifasszopó köcsög! - kiabálta és egy kulcstartóval. A fejébe.

Pestre egy taxis hozott minket, azt mondta, hogy van ez az augusztus 20,  meg a Parádé, teljesen beállt a város, ebbe a dugóban még a sarokig sem jutnánk el, igyunk inkább valamit. Vele. Miért ne, igyunk, egyébként is olyan öreg pasi volt, befáradt szemekkel, semmit sem akart az tőlünk, csak nem akart egyedül inni. Halál jó dumája volt, iszonyúan röhögtünk a poénjain, meg bebasztunk emberesen. A csávó minden kört fizetett!

Alig tudtuk összekapni magunkat, hogy elinduljunk a Nők Lapja szerkesztőségébe, a jó a francba messze, Óbudára, ráadásul gyalog, mert a köcsög nemzetiradikalisták felborítottak egy villamost, bemondta a Danubius. Anyci belém csimpaszkodott, akkor már mezítláb járt, mert a magas sarkújában zakózott egy kurva nagyot, ez kész, szóval a csaj, akinek mutattuk a meghívónkat a Nők Lapjánál, azt mondta, hogy ez valami tévedés lesz, megnézte a versenylistát, és egyáltalán nem vagyunk rajta, mert kiestünk a válogatón, sajnos. 

Miapicsa! – kiabálta a mama -  Hát itt van a meghívó, tessék! Itt van, hogy Póczik! Az aláírás! 

A csaj tiszta para volt az anyci kiabálásától, nézte az aláírást, és mondta, hogy a szerkesztőségben nem is dolgozik semmiféle Póczik, az Anya-Lánya szépségversenyt egyébként is Scháffer Erzsébet intézi, ő itten a fejes. 

Akkor azzal a Sefferrel beszélünk! - kiabálta a mama, és belökte az üvegajtóval együtt a csajt, és ekkor jött két izmos pasi, biztonságiak, és kivezettek minket. Mi meg tökre le voltunk törve. Hónapokig készültünk erre a kurva versenyre! És tessék, most húzhatunk haza, és megint jön ugyanaz, vagyis megint nem jön semmi, csak az unalom, a depi, a presszó meg a suli. Bőgtem, mint állat, pedig ha tudtam volna, hogy mi következik, nem bőgtem volna, mert a könnyeimet arra tartogatom, ami következik, hogy kimossam a szememből ezt az egész borzalmat, kimossam az agyamból ezt az egész kibaszott napot!

Szabolcsból?! – kiáltotta utánunk az egyik biztiőr, de most már barátságosabb volt, egész jó pasinak tűnt.

Annyira látszik? – kérdezte anyci, láttam, hogy neki is tetszik a pasi.

Én is szabolcsi vagyok! – bólogatott a biztiőr mosolyogva, mi meg felröhögtünk anycival, mert nem is tudom,  de ez ott akkor olyan jól esett.

Kurvaannyukat ezeknek a pestieknek! – mondta anyci, és a lába közé nyúlt, hogy megigazítsa a szoknyát.

Ja, szopatják az embert! – felelte a biztiőr – de a Parádéjuk az nagyon ott van!

 Közben az öltönyzsebéből laposüveget vett elő, olyan fémeset, és elegánsan meghúzta. Finoman ivott, nem úgy vedelve, ahogy otthon, hanem úgy eltartva a kisujját, majd megtörölte a száját, és az üveget felém nyújtotta.

Ez is szabolcsi! - vigyorgott, mint a vadkörte.

Te már voltál kamionon? – kérdeztem tőle, miután ittam a páleszből

Miért, kurvának nézek ki? - A biztiőr vigyorgott. 

Nem úgy, bazmeg, hanem a Parádén!

Jaaa! Persze! Este is kamionon afterozok. 

Afterozol? Ne szopass? RTL? Danubius? Red Bull?  

Nanemá, ilyenen a prolik nyomják! – húzta el a száját a biztiőr – ez más!  VIP, LCD, LSD!

Miapicsa! – röhögött anyci, és kiesett a kezéből a laposüveg.  Elbűvölve sasolta a biztiőrt, aki hozzálépett és megsimogatta az arcát.

Frankón! Ha nem hiszed, gyertek velem!

Anyci nem sokáig gondolkodott, tényleg totál bejött neki a pasi, egyébként is mindig ez volt az álmunk, a Parádé, plánehogy VIP! Beszarás!

Miért ne...nem rohanunk sehová, egyébként is ünnep van, vagy miapicsa!  - mondta anyci, erre biztiőr megint vigyorgott, és a füléhez emelte a telóját. Ájfon, az kurvaisten.

A csávó tényleg nem kamuzott! Valahol a Blahán kolbászoltunk, sasoltuk a kamionokat, integettünk a csajoknak, és a pasiknak, akik denszeltek, hát azok tényleg csúcspasik voltak, csúcs-csúcs-csúcspasik, ilyenek tényleg csak az RTL-ben, szénné gyúrva meg szolizva, fullmosollyal, és hihhhetetlen densszel! Aztán megállt mellettünk az egyik kamion, és a biztiőr odalépett.  Akkora volt, mint egy ház, és nem táncoltak a tetején, mert tiszta zárt volt, a falán pedig ide-oda cikáztak a fények, képernyős volt az egész fal, LCD, tiszta fjúcsör, az oldalán valami elvarázsolt fej világított ezer wattal, hát az olyan, volt, mint a Nap, csak hunyorogva lehetett nézni! De nem Nap volt, hanem valami arc, aranyból, olyan szoborszerű, üres szemekkel, a fején meg tollak, mint az indiánoknak, de az is lehet, hogy nem tollak voltak, hanem napsugarak, mit mondjak, elég para volt az arc, olyan misztik, totál titokzatos, mégis nagyon szép! Aztán hirtelen a fura arc elmosolyodott, mintha csak rám és anycira mosolyogna, és kinyílt a szája. De akkor láttam, hogy az nem is száj, hanem egy ajtó, ami arra vár, hogy bemenjünk a kamionba. A biztiőr mosolyogva intett.

Sikoltozva, vihogva ugráltunk be az indián pofájába, anyci megint hanyatt esett, akkor már jól be volt állva, nemmondom, én is, a negyedik laposüveget végeztük ki, pörögtünk ezerrel.

Ami bent volt, na attól lepadlóztam! Hát nem így képzel el az ember egy kamionbelsőt, az fix!  Köröskörül csillog-villog minden, minden kristályból, csillogó kristály az egész, a lámpák, a bútorok, minden! Ezerrel szikrázik a lájt, ide-oda cikázik a kristályokon, a falakon végig LCD képernyők, bazmeg! Egészen para! Illetődve kussoltunk anycival, aki már alig állt a lábán, úgy be volt baszva, a biztonsági őrbe kapaszkodott, vagy fordítva, már nem emlékszem, jól össze voltak gabalyodva, dúlt a csók, a tapimapi, a petting, aztán a biztiőr kinyitott egy ajtót, és eltűntek mindketten. Tök egyedül maradtam. Na és ekkor kezdődött az igazi para, mert hirtelen megszólalt... az 1 nap van! Sunshine Parádé! Tiszta para! A Náksi! Meg a Brunner!

Csak 1 nap van
Ami más, mint a többi
Nyisd ki a szemed kérlek, nézz körbe, hiszen mindenki itt van akit szeretsz,
Csak 1 nap van
Gyönyörű, ahogy csillog a mosoly az arcodon
Látod, mennyien vagyunk?
A titok, amiről mindenki beszélt, most megnyílik előtted is
Csak 1 nap van
Tárd ki a szíved és enged be a zenét
Élvezd a színeket, Érezd a lüktetést
És örökké emlékezz erre a napra
Hiszen a titok már benned él.

Elborulva denszeltem, lassan, ambient, tiszta afterparti, az egész olyan misztik volt a kurvasok kristály között, mindegyikben én voltam, én csillogtam!

Szereted? – szólított meg valaki. Egy bársonyos hang, simogató, pasis, „ondós”, ahogy anyci szokta mondani.  

Totál zavarba persze, abbahagytam a denszt, hátrafordultam. Ott állt az a pasi... hát én olyan pasit még nem láttam, max in drím! Izmos, veszettül jóképű, nem mai csávó, de iszonyúan jól tartva, karban, sacperkábé ötven, de még harmincnak se, vállán kajakra fehér ing feszül, Mango, alul vászonnaci, az is fehér, minden hófehér, izomfehér,  vájt szenzésön parti!

Aha! - motyogtam, ennyit tudtam válaszolni, nem túl értelmesen, de az álompasi teljesen ledermesztett.

Én írtam! – mosolygott rám az álompasi, ezzel a bárszekrényhez lépett, és egy indiánfejből valamit töltött a pohárba.

Azt hittem, hogy a Náksi…szóval te is ilyen zenész vagy?

Igen, én is „ilyen” zenész vagyok. Mikor milyen. Néha könnyű, néha komoly. Szintipop és szimfónia. Dance és Macabre. Rap és Szódia. Holnap lesz az ünnepi koncertem. Az „Utolsó disszonancia!”

Egy kurva szót sem értettem az egészből, amit mondott, de úgy mondta, hogy már a hangjától is kész voltam.

Tééényleg?!– hebegtem idétlenül – Én is elmehetek?!

Miazhogy?! Hiszen te is zenélni fogsz! – válaszolt az álompasi.

De hát nem tudok zenélni! Még énekelni sem! - suttogtam csodálkozva, de az álompasi nem erőltette tovább a témát, a zsebéből előhúzott egy bőrzacskót, lazán szétnyitotta, és fehér port öntött a pohárba, vagyis abba a löttybe, aztán az egészet nekem nyújtotta mosolyogva.

Ééééén ilyet nem....- habogtam kurvabénán, de az álompasi nem hagyta befejezni.

Ne parázz! Ez nem az, amire gondolsz. Ez egészség. Élet. Makucsi a neve, és Inti kedvenc itala. Tudatélesítő, nem tudatmódosító. Egyszerűbben: tehéntej! Annyiban különleges, hogy ezeket a teheneket az Andokban fejik, körülbelül hatezer méter magasan. A teheneket Inti simogatja napsugaraival. Teljesen biotej, százszázalékos.  A por, amit feltehetően kokainnak képzelsz, az inka jezsuita szerzetesek által őrölt szójagranulátum, titkos recept, iszonyú sok proteinnel plusz vitaminok.  Kóstold meg!

Átvettem a poharat, és beleittam. Kurvajó íze volt, ráadásul tök lelazultam tőle két pillanat alatt. Most már az álompasi szemébe mertem nézni.

De tényleg te írtad a Csak 1 napot, nem kamuzol?!  - kérdeztem, de rögtön meg is bántam, még besértődik és kidob a bizalmatlanságom miatt.

De, de „kamuzok” – mosolygott az álompasi. – Igazából Intivel írtuk közösen. Ő volt a dalszövegíró.

Most ezzel az Intivel nyomod?– kérdeztem, de mosolyán azonnal láttam, hogy már megint sikerült beégnem, ez a kérdés még idiótább volt, mint az előző. 

Inti inka napisten. A teremtő és a pusztító. Az érlelő és a perzselő. Életet fakasztó és pokolban égető. Mindkettő egyszerre. Inti a kezdet és a vég.

 És az mi, hogy „csak egy nap van”?  -kérdeztem, mert most már tök kíváncsi voltam. Az álompasi megfogta a kezem.

Visszakérdezek:  tegnap, ma, holnap. Melyikben nincs benne a „nap”?

Hááát....a mában!

Talált! Okos lány vagy! A „ma” az egyetlen „naptalan”! Mert ilyenkor nem Inti uralja a világot. Nem érlel, és nem perzsel. Ami fakadt, már megérett, és ami megérett, az élni akar örökké. Ez a jelen. A jelent pedig Intitől kaptuk, hogy jól érezzük magunkat, hogy ne emlékezzünk a rosszra, és ne féljünk a jövőtől. És Inti ilyenkor szemérmesen félrenéz, ott, az Andok csúcsán,  jelezve, hogy ma feloldást ad minden tilalom alól. Ma bármit megtehetünk, amit soha nem mertünk. Vagy mert szégyellünk megtenni, vagy törvények tiltják, istenek törvényei!

Most az álompasi olyan viccesen szigorú képet vágott, de szemei, azok ezerrel mosolyogtak, teljesen kész voltam tőle. 

Hát igen, de a dalban az van, hogy  „örökké emlékezz erre a napra”! És ebben is benne van a „nap”! – szaladt ki a számon, de rögtön meg is bántam, biztosan megint mosolyogni fog lenézően az álompasi, gondoltam, de most nem mosolygott, hanem szigorúan a szemembe nézett.

Inti az egy nagyon ravasz isten, becsap bennünket, embereket. Valójában a ma az nem más, mint a tegnap, és nem más, mint a holnap. Vagyis a ma holnap lesz tegnap. És tegnap volt holnap. Érted?

Aha – bólogattam, de persze egy büdös szót sem értettem az egészből, csak annyit hogy nagyon misztik történik velem.

És holnap mi lesz velem és anycival? Inti perzsel vagy éleszt? – kérdeztem, mert hirtelen anycimra gondoltam, arra, hogy jó lenne, ha most itt lenne, és nem abban a másik szobában a biztiőrrel.

Az csakis tőled függ, kislány! – simogatta meg az álompasi az arcomat. – Attól, hogy Te mire vágysz. Legbelül, legeslegbelül. - az álompasi ivott egy kortyot a biolöttyből, majd közel hajolt hozzám.

„A titok már benned él! –súgta nekem.

Igen... suttogtam alig hallhatóan – Le akarlak szopni! Most. Azonnal!

Amit mondtam, engem jobban meglepett, mint az álompasit, vagyishogy őt egyáltalán nem lepte meg, kedvesen elmosolyodott, átölelt, totál gyengéden, én pedig letérdeltem, és a sliccéhez nyúltam, hogy kitárjam a titkot! Éreztem, ahogy lüktet, vakítóan ragyog valami misztik...

Ez volt az utolsó, amire emlékszem. Aztán másnap, vagyis ma, mert az tegnap volt, és a tegnap a ma holnapja, vagyis....a picsába....teljesen összezavart ezzel a hülye dumával… délelőtt valami raktárban ébredtem! Valami kibaszott pincében, kibaszott hangszerek, kibaszott pezsgősrekeszek és konfettik között!

Arra ébredtem, hogy iszonyatosan perzsel az arcom. Mintha benzinnel lelocsolták és felgyújtották volna. Aztán anyci meglátott, óriásit sikított, a kezébe temette az arcát.  A tükörhöz rohantam, és akkor vettem észre, hogy ez a perzselés valami egészen más, sokkal, de sokkal rosszabb. A pofámon fekélyes sebek tátogtak, körülöttük gennyes hólyagok, gennyedzett a szám, szememből valami büdös váladék folyt. 

Aztakurva! -  üvöltötte anyci, a fejemre tekerte az ágylepedőt, megragadott, és elkezdett vonszolni a városon. 

Útközben próbáltam elmesélni neki mindent, jobb, ha tőlem tudja meg, mint a bőrésnemibetegdokitól, de anyci nem sokat értett az egészből, és mintha nem is akarta volna érteni, csak üvöltözött. Velem, és mindenkivel, aki szembejött.

Hagyd már a picsába ezt a hülyeséget! Mi a picsa Intu!  Mi a picsa tegnap! Mi a picsa Andok! Hülye kurva, lefeküdtél egy tripperes zeneszerzővel! –a maflás, amit lenyomott, nem fájt, pedig teljes erőből adta. Azért nem fájt, mert megérdemlem, tiszta loreál, hogy én tényleg mekkora picsa vagyok!

Az orvos, aki megvizsgált, hitetlenkedve csóválta a fejét. Ilyet még nem láttam, dünnyögte, majd levette a szemüvegét, és felém fordult, úgy sasolt meg motyogott.

Nem történt semmi olyan, amire gondol, doktor úr! – kezdett magyarázkodni anyci, én legszívesebben leintettem volna – Ez a lány még szűz, esküszöm! Élő ember még nem nyúlt hozzá, esküszöm!

Hát ez az! –felelte a doktor – Ez az, hogy éppenséggel halottról van szó!

Anycira néztem. És szerettem volna ott, azonnal meghalni. Onnantól már minden csak olyan foltszerű volt, üvöltök, kiabálok, a rendőrök lefognak, nyugtatgatnak, valaki injekciót szúr belém, anyci kiabál a rendőrökkel, egy nyomozó rángat...nem érted, nem az álompasi halott! Nem ő halott! Ezt ismételgeti, aztán a házkutatás abban a kibaszott pincében, Kazinczy utca tizenhét...a rendőrök a konyhából cipelik ki a fekete nejlonzsákokat, nem mehettünk be anycival, csak mondják, hogy bent, valami belső raktár, abban egy ötezerliteres fagyasztó, abban tartja a hullákat, meg hogy nem ő nyírta ki őket, hanem vásárolta, hullaházból, valami kórboncnoktól...undorító...tiszta aberrált, perverz, beteg, azt mondja a nyomozó, skizo a csávó, meg hogy  frankón zeneszerző, de nem könnyű, hanem nehéz, hardcore meg zeneakadémia, az összhangzatból írta a diplomatamunkáját, feltalált valami hetes összhangzatot, vagy mi faszt, de lúzer volt, megbuktatták az államvizsgán, és azóta kompenzálhat, így mondja a nyomozó, egy kurva szót sem értek belőle, ráadásul az álompasi nincs meg, meg a kamion se....eltűntek, aztán a szörnyű tekintetek...kihallgatás....anyci hisztériázik...nem megyünk kórházba, üvölti...haza akarunk menni, haza a francba ebből az átkozott városból, saját felelősségre, ismételgeti a nyomozó, anyci meg rángat kifelé, húz a tömegben a Keleti felé, teljesen elborulva, üvöltözve...aztán hirtelen ott voltak ezek a kibaszott részeg indiánok a pánsípjaikkal, és anyci velük is üvöltözik, basszátok meg Intut, basszátok meg a tejeteket, basszátok meg a Napot, basszátok meg az Andokat...az indiánok meg ütni kezdik anycit, agyba-főbe, a kibaszott pánsípjaikkal,  verik a fejét a sípokkal, hagyjátok anycit, üvöltöm nekik, ne bántsátok anycit, könyörögtem, odarohantam, kitéptem az egyik kezéből azt a kibaszott pánsípot, de az csak röhögve énekel, és benyúl a lábam közé…

VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

KAMIKÁZE APOKALIPSZIS

 Öt éve vagyok kamikázé. A történelemkönyvben láttam meg először azt a képet: óriási anyahajón készült, visszafordíthatatlanul közelít felé egy japán repülő. A katonák a hajón már látják, hogy a támadás elháríthatatlan, és tudják, hogy a következő pillanat a végzetet hozza a számukra. Kétségbeesett pózokba merednek, némelyikük fedezékbe próbál bújni, de hiába: a tébolyult tüzes sárkány elől nincs menekülés: mindent és mindenkit elpusztít a láng, még a fotóst is, aki a képet készítette. Nem tudtam levenni a szememet a képről, az órán se, délután se, még este sem, az ágyamban, azt néztem, csodáltam a testet öltött pillanatot. Ahogy néztem a képet, bizsergett mindenem, a fejem, a mellbimbóm, még a lábam közt is. A pusztulásra, a pusztulásukra gondoltam, ahogy egy pillanat alatt elemészti őket a gyorsan, megállíthatatlanul hízó, terebélyesedő láng. De ami még engem meglepett, hogy nem az ő arcukat láttam magam előtt, nem az ő rettegéstől, vagy fájdalomtól eltorzult arcukat, hanem a pilótáét. Egy öldöklő, büntető angyal arcát, aki szárnyakat kapott istentől küldetéséhez. Az angyal méltóságteljesen ereszkedett alá a Csendes óceánon, lentről kétségbeesve ugattak az anyahajó fedélzeti gépágyúi, az eget lövedékek ezrei, tízezrei csíkozták be, ezek a kígyók marták, harapták az angyal szárnyait, de hiába, az angyal tudomást sem vett a rettegésről, a félelemről, semmiről, ami az örök, megmerevedett nyugalom ölelésén túl esik. Ez az arc csodálatosan nyugodt, kiegyensúlyozott volt, mosolygott.

Minden, amit a szépségről gondoltam, vagy vágytam, ő testesítette meg. Behunytam a szememet, kezem a lábam közé csúszott, és arra az arcra gondoltam.  Azon az estén lettem nő. Egy japán kamikázé arca tett nővé. A babáknak van ilyen sima arcuk.

Anyám meghalt szülés közben. Császár, komplikáció, apám ennyit mesélt róla, semmi mást, ezt is tárgyilagosan, szinte részvétlenül, túltette magát rajta, vagy a nője nem akart hallani a születésemről, aki egy percig se vágyott arra, hogy a mostohaanyám legyen, igaz nem is vártam el ettől az alkoholista kurvától. Apám is az, alkoholista, ha későn tért haza berúgva és fáradtan, már nem volt kedve egy gyerek kérdéseire válaszolni. Egy idő után már ez nem is volt gond, én sem akartam vele lenni, beszélgetni, nézni a szemrehányó pillantását, mert mindig az volt neki, bár tagadta, vagy ügyesen leplezte. Nem gyűlölt, az biztos, hiszen még megszeretnie sem sikerült. Titokban még azt is sajnálta, hogy lány lettem. Lány?! Soha nem voltam az, belül egyáltalán nem. Kamikáze voltam, csak sokáig nem tudtam róla. Hiányzik-e az anyukád? – kérdezték néha, és mindig határozott nem volt a válasz, erre megrettenve hátrahúzódtak, megijedtek tőlem, az ürességemtől. Hogyan is hiányozhatna valaki, akinek az arcát soha sem láttam?! Pedig nem igaz, hazudtam. Csak ő hiányzott.

De ezt csak sokkal később tudtam meg. Addig csak éreztem, hogy hiába születtem meg, nem élek, halálként jöttem elő anyám méhéből, és a halál hogyan is lehetne élet?! A születés az élet. De én még nem születtem meg. Csak kivágtak, mint valami daganatot. A születésem elmaradt, illedelmesen elbújt a halál és a gyász mögé, ezért egész életemben arra vártam,  hogy megszülessek. Mindig csak anyám hiányzott, mert ő kapcsolt az élethez, amelyben soha nem volt részem. Másnak az anyja hús-vér ember, ölelő kar, mosoly, nekem az élet, amit nem ismerek. Az élet egyetlen pillanat.

Tudtam, hogy egyszer ez meg fog történi, hogy miként, arról fogalmam sem volt. Akkor jöttem rá, amikor Kamikáze lettem.

Hajam hosszú, fekete, szemem barna, bőröm fehér, testem kicsi, törékeny, melleim is icipiciek. A férfiak, például a tanáraim titokban legeltetik rajtam a szemüket, borzasztóan sajnálják, hogy a tanítványuk vagyok, csak a kirúgástól való félelem tartja vissza őket. De engem ők sem, más férfiak sem érdekelnek. Hűséges vagyok ahhoz, aki képzeletben elvette szüzességemet. Nem csaltam meg soha. Csak a testem adtam másnak, de az üzlet volt.

Nem vagyok lány, belül nem, csak mindenki azt hiszi. Nem is azt csináltam, amit a lányok. Leginkább otthon lógtam a neten, vagy játszottam. Quake-et nyomtam, online, éjjel-nappal, jártam a várost, a szinteket, mindenkit megöltem, aki elém került. A legjobbak közé tartoztam, igazi terminátor, már mindenki félt tőlem, messziről kikerült, vagy ha már nem tudott, hát nyomott egy reset-et a gépen, inkább a fagyás, mint a karakterhalál. A gyorsaság a skillem. A lényeg, hogy mindig te lőjj vagy üss először. Egy pillanattal előzz meg mindenkit.

De aztán meguntam az egészet. Nem izgatott többet. Hiányzott belőle valami. Valami nagyon fontos. Az arc. Az hiányzott a játékból. Az ellenfeleké, az áldozatok fájdalmas arca, nem a monitoron levő elnagyolt karakterarcok, hanem a valóságos, emberi arcok! Akkor már lélektelenül, rutinból nyomtam, gondolataim egészen máshol jártak. Az ellenfelek arcán fantáziáltam a monitorok tükrében, a pattanásos kamaszén, a szenilis nyugdíjasén, a frusztrált taxisofőrén...elképzeltem arcukat, amikor szétszedem őket, törlöm a karakterüket, amikor halált hozok nekik nyomorult kis otthonaikba, feltálalom a halált a monitorukra. Elképzeltem, ahogy idegesen, fájdalmasan megrántják az XBoxot, felugranak a székről, a fürdőszobába rohannak, jéghideg vizet fröcskölnek arcukba, csitítják virtuális fájdalmukat.

A képzelgés nem elég. Valódi arcot, fájdalmat akartam látni, az ellenfelekét. A fiúknak tetszett a játék, benne voltak a dologban. Az IP – címet könnyedén leszedtük, az gyerekjáték volt. Általában este, a ház előtt vártuk őket, amikor hazamentek, hogy gyorsan, mohón zabáljanak, és minél előbb letelepedjenek a monitorjuk mögé. A kapu előtt odaléptem hozzájuk, elálltam előttük az ajtót. Csodálkozva néztek rám. Akkor bemondtam a nickname-t, ez volt a jelszó a többieknek. Négyen ugrottak rá. Általában „töröltük a karaktert”, eszméletlenre vertük őket. Amikor már nem tudtak felállni, mindig föléjük hajoltam, a mobilommal lefotóztam az arcukat. Külön fájlban gyűjtöttem őket otthon.

De ez is csak pótcselekvés volt, nem pótolta a hiányzó életet. A busho a halálban gyökerezik, és nekem még meg kellett találnom az utat a gyökerekhez. 2001 Szeptember 11-én megtaláltam a busho útját.

A Westendben voltunk „bevetésen”, fiatal pincérgyereket figyeltünk. Közepesen Quake-ezett, sőt egészen szarul, nem volt gambler, inkább chatelni járt, igazi maszturbálós lamer: megbaszlak, Kyoshi, teflonra nyallak, faszomra húzlak, szétszopatlak.

Sikerült felbosszantania, a karaktertörlés kijárt neki. A kávézóban figyeltük meg, ahol dolgozott, miközben az akciót terveztük, például, hányan kellünk a karaktertörlésre. Három is elég volt neki, alacsony, gizda csávó, nem számítottunk ellenállásra.

Ott láttam meg tizennégy évesen, a szemközti Mediamarkt kirakatában a repülőt. Sokáig azt hittem, hogy valami videoklip, vagy trailer, a repülő gyönyörűen, lassan szállt, majd könnyedén fúrta át a tornyot, mint a tőr a puha testet. Aztán jött a második.  Még szebb volt. Nem érdekelt többé a pincér, le sem vettem a szememet a képről, amit újra és újra ismételtek. Az American Airlines tizenegyes, majd az United Airlines 175. Otthon újra-és újra nyomtam a replayt, csak csodáltam ezeket a sárkányokat, de még nem sejtettem, hogy ez a felismerés előestéje. Aztán felgyorsultak a dolgok, a busho útja kiszélesedett.

Álmosan, kialvatlanul mentem másnap az iskolába, gondoltam, végigalszom a történelemórát. Második világháború. Aznap történt, hogy az arc, a kamikázé angyalarca rám mosolygott, bennem élt. Az ő gondolatai költöztek agyamba. Az ő nyugalma árasztotta el a testem. És az ő arcát láttam magam előtt. Nem! Ez nem igaz! Az ő arca már az enyém volt, a régi arcom már csak álarcként feszült a fejemre, amit iskolában viselnem kellett, mint egy egyenruhát, ami titkomat rejti. De az arcot, amit valójában kerestem, csak a halál pillanatában fogom látni. Az anyámét.

30 méterre vagy a céltól. Olyan, mintha a sebességed ezerszeresére nőtt volna. Már csak 2-3 méter van közted és a cél között. Hirtelen olyan érzés tölt el, mintha a levegőben lebegnél. Látod anyád arcát. Nem nevet, nem sír.”

Egész testemben remegtem az izgalomtól, és szinte belefolytam a monitorba, amikor elolvastam ezeket a sorokat. Akkor már hetek óta nem Quake-eztem, csak a kamikaze-siteokat bújtam, és ezek a váratlanul megtalált mondatok végre testet adtak érzéseimnek, feltárták kéjes és mindent elsöprő izgalmam okát.

Lassan, lépésről-lépésre megtudtam, hogy mit kell tennem ezért a bizonyos pillanatért. Módszeresen gyűjtöttem mindent, ami a kamikázékhoz kapcsolódik.

Van szamurájkardom. Vannak kitüntetéseim. Kamikáze kitüntetések. Van sapkám is, kamikázé sapka.

Leveleket kezdtem írni. Kamikáze búcsúleveleket. Anyámhoz.

„Sohasem látom az arcodat többé. Anyám, kérlek, mutasd meg még egyszer, közelről. De én semmilyen emléket nem akarok hagyni neked, Mert ezek az emlékek még húsz év múlva is megkeserítik a szívedet. Anya! Amikor elhagyom a bázist, el fogok repülni a házunk felett. Ez lesz az én búcsúm tőled. Kyoshi”

Kyoshi” – így írtam alá őket. És már csak arra vágytam, hogy repülhessek, felkészüljek a bevetésre. A házak tetejére másztam, onnan néztem az embereket. Képzeletben én voltam a kamikáze, figyeltem a célpontot, a járókelőket, a tömeget, amelybe nemsokára belecsapódom. Az emberek a Klauzál téren, ők az amerikai katonák. Kutyát sétáltatnak, az Ellátó előtt téblábolnak, vagy csak átszaladnak a téren, de egyik sem sejteti a pillanatokon belül bekövetkező halált. 

Légy hű az adott pillanat gondolatához! – mondja a Hagakure és elkezdtem így élni, életemet egyetlen gondolatról egyetlen gondolatra haladva élem, és az a gondolat maga a pillanat, egyetlen pillanat, ami nemsokára bekövetkezik.

Apám azt hitte, hogy sátánista, dark vagy emós lettem. Talán egy kicsit aggódott, de azért nem annyira, azt gondolhatta, hogy még mindig jobb, mintha drogoznék vagy kurválkodnék. Pedig végül az lettem, kurva. Lefeküdtem egy pilótával. Egy repülésért.

Egy unalmas bulin jöttünk össze, a barátnőm, aki levitt, már szét volt zuhanva, egy vivatévés bemondóval dugott valamelyik szobában. Horror egy buli volt, nem is értettem, mit keres ott a pilóta, kivel jöhetett, túlságosan normális volt, barna egyenruhájával, kétméteres testével, kezében egy üveg konyakkal. Zrinyi Miklós Nemzetvédelmi, katonai vezető alapszak. A pillantásából érződött, ő sem értette, hogy mit keresek ott, miért olvasom egy sarokban a Hagakurét. Azt hitte, végre egy „normális lányt” talált, aki nem hányja tele a fürdőkádat már este kilenckor.  Egy kamikázé nem iszik, csak szakét, azt is csak egyetlen pohárral, az utolsó bevetés előtt!

Este hazakísért, aztán máskor is, elkezdtünk járni, néha csókolóztunk is, de nem feküdtem le vele. Undorodtam tőle. Vagy talán csak a gondolatától, hogy lefeküdjek vele. A pilóta egyre idegesebb lett. Bár nem mutatta, sőt próbált úgy tenni, mint addig, próbált türelmes, és megértő lenni, de belül megéreztem, hogy dobni készül. Végtére is minek vesződjön egy tizenöt éves picsával? Aztán mégis megtörtént egy üzleti megállapodás keretében. Vannak pillanatok, amikor végtelen természetességgel mondunk ki dolgokat, sok ostoba mérlegelés és töprengés nélkül. Nem volt éppen egy romantikus pillanat, a helyszín sem volt az, McDonalds, mozi után.

Le akarok feküdni veled! – mondta, miután betömte magába a bigmeket, és szalvétával törölte szája szélét.

Én meg repülni akarok! – válaszoltam őszintén.

Ha lefekszel velem, repülni fogsz, az biztos! – vigyorgott a hülye, azt hitte, van humora. 

Hülye!  Én tényleg repülni akarok! – kiabáltam ingerülten.

Repülni fogsz...ha lefekszel velem! – már nem viccelt. Őszintén hangzott, úgy, mint egy üzleti megegyezés. Az üzlet megköttetett. És megtörtént, aznap este. Egy kollégiumi szobában. Csak a fájdalomra és az undorra emlékszem. Az arc, ami fölém hajolt, undorító volt, és közönséges, olcsó arcszesz szag, eltorzult száj, langyos lihegés, nyál, közönségesség, amerikai arc. Teljes ellentéte annak a nyugalmat árasztó babaarcnak, akibe szerelmes voltam. Gondolj arra, hogy gésa vagy, egy kém, akinek a hazájáért ezt is meg kell tenned, amerikai katonákkal szeretkezni, élvezést mímelni, ezt szuggeráltam magamnak, és becsuktam a szemem. Az üzlet az üzlet! – sziszegte. Igaza volt. A küldetést teljesíteni kell.

De beváltotta a szavát, másnap este megtörtént a repülés. Be volt parázva, már megbánta a dolgot, de nem mert gyávának mutatkozni.

Engem kibasznak ezért! – siránkozott reszkető hangon, ahogy átmásztunk a repülőtér kerítésén. Az ügyeletest lefizette, egy kisebb gép várt minket, a jobbakhoz esélyünk sem volt. Tudta, hogy bármikor jöhet ellenőrzés, és akkor neki annyi, kész a karrierjének. Keze reszketett, amikor elindította a gépet. Az én kezem is, a boldog izgatottságtól. Végre repülhetek!  És amikor a repülő felemelkedett, majdnem ugyanazt az örömöt éreztem, mint ő. Ugyanazt a csodálatos csendet hallottam. Ugyanaz a nyugalom öntött el. Ahogy lenéztem, a táj egészen védtelennek tűnt, úgy éreztem, ha kinyújtom a kezem, elérem a földet, megsimogatom, fodroztatom a vizet, megérintem a házak tetejét. Láttam, ahogy a szél rázza a fák lombjait, tudtam, hogy reszketnek kiszámíthatatlan hatalmamtól. Akkor hirtelen minden összefolyt, mintha özönvíz lenne, minden egyetlen, végtelen, tükröződő vízfelület volt, és már a Csendes óceán felett repültünk zajtalanul, alattomosan.

Megfoghatom a kormányt? –kérdeztem halkan.

Jó, de csak egy kicsit. És ne nagyon rángasd! – válaszolt a Pilóta idegesen. 

A repülőgép karja olyan csodálatosan simult a tenyerembe, mint egy XBOx konzol. Ahogy megérintettem, megszűnt kézremegés. Végképp és visszafordíthatatlanul Kyoshi lettem. Ereszkedtünk, és a hatalmas víztükrön egyre kivehetőbben lebegett anyám arca. Mosolygott.  Várt.

Hülye picsa!  - üvöltötte a pilóta, félrelökött, és kirántotta a kezemből a kormányt. Ahogy hátraestem, az ablakon láttam, ahogy a gép majdnem a földet érintve egy hatalmas ívvel újra felemelkedik.

Meg akarsz dögleni?!  Üvöltötte a pilóta, miközben fél kézzel rángatott. Nem feleltem semmit. Csak bólintottam. Mosolyogtam magamban. Amerikai, mit tud ez a halálról!

Másnap már nem hívott, és nem vette fel a telefont, de nem is bántam. Amit akartam tőle, a próbarepülés, az megtörtént. Ott fent megértettem az egészet. Hogy nekem felcserélték a sorsomat. Hogy én még meg sem születtem, azaz a születésem volt a halál, meghaltam, belehaltam ebbe a világba, idehaldokoltam kilenc hónap alatt, lassan, ahogy egy öregemberrel végez a rák, lassan, türelmesen, lépésről-lépésre. Nem volt az egész semmi, csak a halál, gyűlöletes, szürke nemlét. Mindig halottnak éreztem magamat, és körülöttem mindenkit olyan gyűlöletesen élőnek. Ott, a levegőben jöttem rá, meg kell születnem. És ahhoz, hogy megszülessek, mindenkinek meg kell halnia. Ha ők élnek, akkor halott vagyok. Minden ember amerikai. Meg kell halniuk, hogy élhessek. A megszületésem ára a halál.

„Most fogom látni az arcodat először. Anyám, kérlek, mutasd meg közelről! Semmilyen emlékem nincs rólad. Most végre megszületek, és meglátom az igazi arcodat. Már nem kell sokat várnod. Indulok.”

VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

KISHERCEGNŐ APOKALIPSZISE

Próféta, ördög, angyal, harszonász? –kérdezi unottan buzeráns sztájliszt, akit tüskés modora és a csuklójára kötött tűpárnából kiálló ezernyi varrótű miatt Sündisznőnek nevezek el magamban, majd látva tanácstalanságom, nagyot sóhajt

- Ne córakozz! Mi lecel a verszenyen? Próféta, ördög, angyal?

János. – vonom meg a vállam.

Jánosz? Háá...nem igaz...milyen Jánosz? Te vagy eddig a legnagyobb fac, akit ideküldtek! Mi a véged, Jánosz, mi a világvéged? Mit fogsz előadni ma eszte? Mi az ötleted, az elképzelészed az apokalipciszről?

A jövőt. – válaszolom nyeglén, nem akarván megkönnyíteni a dolgát a buzeránsnak, ő azonban nem adja fel, folytatja a faggatózást.

Hiszel Isztenben?Milyen a vallászod? – vallat, mint egy kihallgató tiszt.

Katolikus. Római. – felelem és dacosan a szemébe nézek. A Sündisznő fejcsóválva méreget, majd az asztalhoz lép, egy Vogue-ban lapoz, majd mintha megszállta volna az ihlet, hunyorogni és cöcögni kezd.

Medmeksz fíling egy kisz katolikusz dicájnnal. – néz rám, miközben az ítéletét mondja, majd egy hatalmas ruhásbálához lép, és turkálni kezd benne. Szinte eltűnik a rongyok között, amikor felbukkan, egy gyűrött köpenyt tart a kezében. Kicsit gondolkodik, majd egy határozott mozdulattal többől letépi a bal ujját. Reccs.

A fikcsi az, hogy két hete elkárhoctál. – selypíti, mintha nekem magyarázna. Öngyújtót szed elő, kattint. A lánggal néhány helyen megégeti a ruhát – Valami szolid, dickrét utalász a gyehennára vagyhogyiszhívják tisztitótűcre,  persze nem kell túlszpilázni, a túlzász mindig gicces és ciki. – sziszegi, miközben a nyelvét kidugva dolgozik. Lesz egy kici pecsvörk is pirosz, szárga, fekete ész fehér peccsekkel...utalász az apokalipszisz négy lovaszára, ez már annyira ciricáré, hogy poén!

Egyre nagyobb élvezettel dolgozik, megindult a képzelete. Színes rongyokat varr a nadrághoz, cöcögve nyálazza a cérnát. Majd ismét rám mered, gondterhelten cöcögni kezd.

Valami hiánycik, hiánycik valami...- hajtogatja, és csoszogva megindul az egyik sor felé. Cak  ne nyúlkálj semmihec! – dörmögi maga elé, majd eltűnik a szemem elől. Bangggg. Eegy súlyos vasajtó csukódását hallom. Egyedül maradok. De mégsem.

Érzem a naftalin szagát, amely súlyosan telepszik rá az egész hodályra, kellemetlenül facsarja orromat.

János! – szólal meg egy vékony hang, meglepődve felpattanok, nézem, honnan jön.

Keress meg!  -feleli a hang selymesen és simogatóan, mint egy szirén, csábítva a sorok közé, a fogasok, ruhák, csiricsáré jelmezek közé. Kedves, végtelenül kedves hang. A sor, amelyen állok, üres. Most fejest ugrok a nehézkes, durva tapintású kabátok közé, és átfúrom magamat egy másik sorba.

Hideg. Nagyon nagyon hideg! – csilingel a hang távolról, most talán még messzebbről, mert ez a hang tényleg csilingel, mint egy harang, mint egy karácsonyi harang. Követve a csilingelést átvetődök egy újabb sorba.

Langyos, langyos...de még mindig fázom, nagyon fázom! – sóhajtja a hang. Egyre akaratosabban, egyre elszántabban fúrom át magamat a fogasok és a jelmezek között.

Forró...most már forró....nagyon forró! – hallom a csilingelést, és belevetem magamat a selyemestélyik közé. A lábam beleakad egy földön felejtett övbe, súlyosan, nevetségesen hasra esek. Börleszk.

A hang felnevet. Ekkor látom meg a lányt a nagyestélyik és súlyos kabátok között keretezve, amelyek nehézkes anyaga keretbe foglalja, kiemeli a lány légiességét. Húsz éves sem lehet, és körülbelül negyven kiló. Vasággyal együtt. Vékony, pergament bőre alatt szinte látom vékony csontjait. Olyan, mint egy balerina. A meséből. Bár lehetnék mellette ólomkatona, rendíthetetlen, hogy tűzben emésszem magamat a szerelméért!

Gyönyörűen, gyöngyözőn kacag, miközben tetőtől-talpig végigmér. Valóban, szánalmas látványt nyújthatok a Sündisznő által rámerőszakolt posztóruhában, amely nemcsak szakadt, mocskos is. Zavartan lesütöm a szemem, de nem annyira, hogy titkon fel ne mérjem a lányt, aki egyre nagyobb élvezettel nevet. A nevetésénél csak a nézése okoz nagyobb örömöt: arcára két apró gödröcskét mélyít a mosoly, szemei ragyognak, arcának minden izma mozog, életre kel, játszik, talán ettől nem veszem észre először testének merevségét, mozgásának lassúságát és arisztokratikus kimértségét. Ilyen gyönyörű lányt életemben nem láttam! Vagy csak az újságokban, olasz parfümhirdetésekben!

János! – nevet gúnyosan. Szép kis János, inkább Jancsi! Paprikajancsi! Vagy KeljfelJancsi! Hahó! Mit bambulsz?! Alszol? 

Keresem a szavakat, de még nem nagyon találom. Fél év teljesen egyedül, elszoktam én már attól, hogy lányokkal beszélgessek, különösen egy ilyen gyönyörűvel, gödrösarcúval, csilingelővel. Ő pedig, mintha pontosan tudná mindezt, tetőtől talpig végigmér, fokozni akarja zavarom, és tényleg, képes meglepetést okozni a kicsike.

Szelídíts meg, kérlek! – parancsolja váratlanul, megejtően őszintén.

Miért kellene téged megszelidíteni? – kérdezem rekedt hangon.

Hát nem ismered a mesét, paprikajános?! Most még nem vagy számomra más, mint egy János, egy olyan János, mint a többi száz meg százezer János. És szükségem sincs rád, neked se rám. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszek számodra a világon! Az egyetlen kishercegnőd!

Az egész olyan valószínűtlen, de mégis talán a legvalóságosabb ezen a mai napon, ezen az utolsó, legeslegutolsó napon, az Apokalipszis verseny döntőjének napján, amire már úgy vártam, hogy megszabadítson mindentől, és akkor tessék, itt van ez a lány, ez a gyönyörűséges lány, aki csak az enyém akar lenni, aki azt akarja, hogy megszelídítsem. Világéletemben utáltam Kisherceget, ezt az idiótát, ezt a félkegyelműt, aki mániákusan, betegesen szenveleg, úgy, hogy hozzá képest még Müller Péter Szeretetkönyve is meinkampf, szóval sohasem hittem volna, hogy képes lennék beleszeretni egy lányba, aki a Kishercegért rajong. És most nagyon úgy néz ki, hogy valami ilyesmi történik, pillanatról-pillanatra zúgok belé, józan eszem lassan elhagy, lábam remegni kezd.

Nem ez nem lehet! Ez teljességgel kizárt! Menekülni kell, kellene, kéne, jobb lenne, tanácsosabb, ezt diktálja a sorsom, részt venni ruhapróbán, aztán sürgősen eltűnni, ellenállva a kísértésnek. Bárcsak tudnék menekülni! De lábam áll, mint a cövek, számból pedig szavak törnek elő,  vadul cáfolva céljaimat. 

És hogyan... – krákogom kiszáradt torokkal– hogyan szelídítselek meg? 

Hát úgy – kacag a Kishercegnő - hogy ülsz szép, tisztes távolba tőlem! Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. És minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz! Na gyere, ülj közel!

Szórakozottan felé lépek, lassan felemeli az ujját, és a földre mutat, kijelölve nekem a helyet, ahova engedelmesen ülnöm kell.  

Én mindennap várni foglak itt! De tudnom kell, mikor érkezel. Ha például délután négykor érkezel, már háromkor elkezdek örülni. Minél előrébb halad az idő, annál boldogabb leszek. Négykor már tele leszek izgalommal és aggodalommal, és díszbe öltöztetem a szívemet! ...most mi van? – akad meg, mert látja arcomon a csalódást, amit alig tudok leplezni.

A várakozás – mondom neki – az a legundorítóbb és legaljasabb foglalatosság a világon. Nekem elhiheted, nem ma kezdtem. Szó sincs díszről meg szívről, meg öltöztetésről. Engem például a várakozás vadított el teljesen, és kizárt, hogy bárkit is megszelídítene. Ráadásul ma világvége van. Nem fogok jönni se holnap, se holnapután, háromkor sem, négykor sem.

A Kishercegnő mosolya ugyan nem szűnik meg, de üvegessé válik, szeme nem ragyog már boldogan, a gödröcskék kisimulnak.

Világvége? Nincs tovább?  - sóhajt lemondóan - akkor viszont basszál meg! Most rögtön! Siess! Carpe diem!

Ez már beszéd, ez már lényegesen praktikusabb, és teljesíthetőbb ajánlat, felállok, és bambán, bugyután lépkedni kezdek, vigyázva, hogy nehogy elcsússzak a földre szórt selyemsálakon.

 Mi az, félsz tőlem? Gyere már! – búgja, és gyorsítva közeledek felé, int, hogy térdeljek elé, én megteszem, majd megfogja a kezemet, és simogatni kezdi. Érintése selymes, egészen sima, mintha egy porcelánbabával szeretkeznék.

Csontos, férfias a kezed. Jól illik a mellemre. A mellem nagyon finom, fogd meg, naaaaa! Ne szégyenlősködj!

A Kishercegnő behunyt szemmel, pihegve felhúzza a blúzát és várja, hogy megérintsem a mellét.

Nagyon drága, féltett hercegnő vagyok. Eltévedtem ezen a bolygón, be lettem zárva a selymek, vásznak, brokátok közé. Tetszem? Elhinnéd, hogy szűz vagyok?!

Aha – hümmögöm. A sliccem megfeszül. A hónapok hosszú-hosszú koplalása még vadabbul mereszteti farkam.

Nagyot nyelek és várom a további parancsokat, de a Kishercegnő ekkor átöleli a nyakamat, magához húz és megcsókol.

Ölelj meg! - suttogja – erősen, férfiasan ölelj meg! Ne sajnálj, nőből vagyok én is...ölelj!

Izzadt tenyerem lassan csúszik, siklik derekán, siklik, igen, találó, akár a korcsolyázók a Műjégpályán, mely szinte már veszélyesen sima, ujjaim nem tudnak megállni, úgy csúsznak a Kishercegnő tükörbőrén.

Ne így!– sóhajt elégedetlenül - ne mint egy gyenge csiga! Úgy, mint egy szörnyeteg! Szoríts, fojts magadhoz!

Hát legyen, szorításom feszül, magamhoz húzom, kiszabadítom, lerántom a székéből a földre, ölelkezve gurulunk a ruhák között. Beteljesületlenül.

Mit cinálsz! – sivít fel a Sündisznő hangja, mint egy sziréna, szinte átrepesztve a dobhártyámat. Leforrázva ugrok fel, kezemmel takarom sliccemet. A Sündisznő fehérre vált arccal bámul, egy hosszú, kecses harsonát tart felém, mint egy keresztet szorongató ördögűző.

Meg akarod ölni, te fac?! Meg akarod ölni? A lány üvegcontú! Beteg! Olyan törékeny, hogy már a felállásztól isz összetörne! Te eccerűen őrült vagy!

Mint párzáson kapott kutya, úgy pattanok fel a földről, otthagyva a fekvő Kishercegnőt, aki szomorú tekintettel néz maga elé - Végevégevégemindennek, vége a jó kedvünknek! – dúdolja, hangja csilingel, akárcsak a szeméből gyöngyöző finom kristálykönnyek. Csingilingilingiling.

VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

ELÉG HAJNALI APOKALIPSZIS

Tavaly év végén halálosan elegem lett a várakozásból. Az úgy történt, hogy karácsony előtt elfogyott a pénz. A karácsony a várakozás halála, a bérvállalkozásé, ilyenkor a cégbíróság, az apeh alig működik, az üzletekben pedig mindenki maga áll sorban. Nem volt munka, otthon ültem, zabáltam az óvodások grízestésztáját, és bámultam a tévét.

Aztán elegem lett a tévézésből, elcsúsztam a Westendbe, a MédiaMarkt kirakatában bámultam a plazmatévén a teleshoppot, megéheztem, és elindultam sültkrumplit enni.

A Burger Kingnél láttam meg azt az Opel Corsát, körülötte sokan vihorásztak, egy narancssárga zakós majom kiabált a mikrofonba: Türelem Corsát terem!  Nyereményakció. Tenyerelj rá egy Opelre! Mindenki megfoghatta, rátenyerelhetett, és ott tenyerelhetett rajta napokig, amíg a többiek végre kidőlnek a sorból, és azé lett az autó, aki a legtovább tenyerelt az autón. De nem lehetett otthagyni, egy percig sem, még pisálni sem, és akinek lecsúszott róla a tenyere, azonnal kiesett. Ezt pont nekem találták ki, gondoltam örömmel, megedzett már az élet, vagyis a végtelenül reménytelen idő hiábavalósága, várakozásból verhetetlen vagyok. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy tökéletesen tudok várakozni. Nem úgy, mint egy szerelmes a randevún, még csak nem is úgy, mint egy buddhista szerzetes, hanem állhatatos, sőt baljós türelemmel. Mint egy kő. Vagy a Titanic a tenger mélyén.

Odaléptem hát és rátenyereltem két szuszogó nyugdíjas között szélvédőre. Senki többet harmadszor! – ordította a narancssárga zakós, és megnyomott egy hatalmas stopperórát. Klikk-klakk-klikk-klakk...ahogy az óra visszhangzott a hideg falak között, az esélyesek nyugalmával elmosolyodtam.

Estére már csak öten maradtunk, éjszakára hárman, egy szomorú szemű erdélyi fickót délután a mentők vittek el, a feje rángatózott, kész volt. Agyvérzés, mondta a mentőorvos, sokan csodálkoztak, mennyire kikészült a várakozástól. Ellenfeleim egy fiatal lány és egy elszánt steppelt-dzsekis férfi, aki le sem tagadhatta volna, hogy taxisofőr, másodállásban alkoholista, arcát kikezdték a hajszálerek, nem ma kezdhette az ipart. Amikor összenéztünk, akárcsak egy westernfilmben leszámolás előtt, észrevettem szemében az elszántság őrületét.

Reggel már a lányon is éreztük, hogy nem fogja bírni sokáig, az éjszakázás kiborította, arca hamuszürke lett, szája kicserepesedett, a tekintete üres volt, mint soknapos halottaké, csakis a lábain, a rángatózó lábain lehetett látni, hogy maradt még élet benne. Összeszorította fogait, úgy sziszegett, valószínűleg nagyon kellett hugyoznia. A reggel érkező álmos kíváncsiskodók is őt nézték, viháncolva mutogattak rá. Aztán nem sokkal a nyitás után a lány arca céklavörös lett, sziszegett megint egy nagyot, és megrogyott. Bazdmeg – mondta halkan. A lábaira néztem, és láttam, hogy egy húgytócsában áll, és a tócsa lassan, komótosan terebélyesedett. A lány elrohant a kijárat felé.

Akkor steppeltdzsekis rám szegezte a tekintetét, és onnantól nem is nézett máshova, csak a homlokomra. Nem szólt semmit, áradt belőle a gyűlölet.  Megvárlak! – sütötte a tekintete, pengeszája állandóan mozgott, mintha rágózna, de nem rágó volt, hanem idegzsába. A barom nem tudta, kivel húzott ujjat, vagyis tenyeret! Délutánra már tudta. Látta, vagyis érezte, azazhogy lassan, de visszavonhatatlanul szembesült azzal a ténnyel, hogy én innen nem fogok elmozdulni, a világ végezetéig se, azután se, eggyé fogok tapadni az autóval, része, szerve, sejtje leszek, így találnak majd rám a marslakók, és nem köt már semmi ehhez az emberi világhoz, se étel, se ital, se mindezek ürítése, de még a halál sem, tényleg semmi. A steppelt vesztésre volt ítélve, ezt ő is tudta. Azt azonban csak én tudtam, hogy hány hónapig, sőt évig elélhetek ebből a Corsából, vagyis az árából, és legalább mások helyett, hülye, pattanásos Xbox-kamaszok helyett nem kell várakoznom!

A Westend bezárt, immár másodszor, ránk zárult a pláza, ránkborult a fékezett habzású plasztikéjszaka, a vészjósló plázacsend, tiszta a horroreffekt. Jingle bell, jingle bell, zúgta, csiripelte egy mormon gyerekkórus, kis mormon szentek százan, ezren, egymillióan, beterítették teljesen a kirakat mögötti képernyőt, LCD, óriási, akciós, jingle bell, és mintha az angyali dallamra adta volna a ritmust a biztonsági őr bakancsának koppanása, aki minket, a „verseny tisztaságát” felügyelt, de most éppen kettesben hagyott bennünket, és a vécé felé caplatott. Ketten maradtunk az üres plázában. A karácsonyi mormon gyerekkórust néztem, amikor éreztem, hogy a steppelt dzsekis szúrós pillantása megszűnik a homlokomon. Olyan furcsa, vihar előtti hiány volt ez. A japánok például házőrző tücsköket tartanak, mert jó a fülük, vagyis nyilván nincs fülük, de valamiért abbahagyják a ciripelést, ha tolvaj oson a házba. Szóval a homlokom hirtelen „elhallgatott”

Aztán szorítást éreztem a nyakamon, és valami erő úgy hátrarántott, hogy a gerincemre estem. A steppelt dzsekis fojtogatott hátulról. Kurvaanyád, a jókurvaanyád! üvöltötte. Nem hiszem, hogy lett volna ebben valami számítás, inkább teljesen kész lett idegileg a csávó. Belül, nagyon mélyen belül, valami hang már azt súgta neki, hogy kész, ez elveszett, de ő az óvódások dacával, sőt hisztijével fogta be belső füleit, és toporzékolt.

Kurvaanyád! – üvöltötte még akkor is, mikor a biztonsági őr szétválasztott minket.

Hajnali négykor kihívták a reklámügynökség valamilyen marketingesét plusz egy közjegyzőt, aztán a válságtanácskozás úgy döntött, hogy mind a kettőnket „diszkvalifikálnak”, annak ellenére, hogy a biztonsági kamera pontosan felvett mindent. Ki tudja, okoskodott a marketinges, az is lehet, hogy én provokáltam a steppeltdzsekist, előre megfontolt szándékkal, és egyébként is, az egész kínos eset veszélyes az Opelre, mint brendre, rossz irányba pozícionálja a márkát.

Hajnalban baktattam a Március 15. tér felé.  Szúrt a gyomrom az éhségtől, alig tudtam kiegyenesedni, szemem alatt rángatózott az izom, a plázák neonfényei az arcomba égtek. Ahogy gyalogoltam hazafelé a Rákóczi úton, szép csendben lépésről-lépésre halt meg belőlem a türelem, megcsömörlöttem a várakozástól, a gyomrom, az agyam, a szívem, az idegeim telítődött tőle, telítődött, majd túlcsorgott bennem az idő, és habosan fortyogott, kavargott bennem, mint a tűzhelyen felejtett leves vagy a kikívánkozó hányadék.

 A karácsonyi díszbe öltözött Rákóczi úton hangos robogással húztak el az éjszakai járatok, lökték a külváros felé a lerészegedett vagy józanodó embereket, az elfásult teszkós-szatyrosokat. Az Astoriánál belebotlottam egy hatalmas adventi koszorúba. Ádvent! A várakozás ünnepe, a reménységé, az izgatott, boldog várakozásé! Mintha az egész a várakozásomat gúnyolta volna! Az adventi koszorú, az éjszakai buszra várakozók, de még a dülöngélő várakozni tilos tábla is!

 Szinte sírni tudtam volna, vagy talán sírtam is a megalázottságtól, lehajoltam, és öklendezni kezdtem, próbáltam kihányni az időt, a hosszú évek alatt felhalmozódó céltalanságot, ami szorította gyomromat, agyamat, mindenemet.

Elég! - sivított egy vékony, beteges fejhang, és a dermesztő hajnali csendben a házfalak visszhangozták a kiáltást. Elég!  Elég! Elég! - vinnyogta egyre elszántabban, egyre türelmetlenebbül. Elég! Olyan egyszerű, világos, és magától értetődő volt ez a kiáltás, olyan, mint valami kinyilatkoztatás. Isten tiltott neve egy hajnali imán. Jahve: vagyok, akinek elege van. Mindenből. Elég? Ennyire egyszerű? Ez lenne hát a jelszó, elég? Teleszívtam magam, és teljes erőből üvöltöttem. Elég!

Elég! – válaszolt a hang.  

Elég! Elég! Elég! – üvöltöttük közösen, egyre hangosabban és mámorosabban. Elééég!

És akkor rájöttem a titokra. Amikor mindannyian akarjuk, hogy elég, akkor lesz a vég.  Ilyen egyszerű. Én is, a hang, minden ablak és minden ház, minden utca, az egész város! Csak kiáltani kell, ahogy egykor vártuk a Télapót. Éhes szemekkel. Türelmetlen topogással. Vörösre gyötört tenyérrel. És akkor valaki azt mondta, hogy a Télapó csak akkor jön meg, ha együtt hívjuk!  Kiabálnunk kellett, egyre hangosabban, és énekelnünk, hogy Jöjj el kedves télapó...és akkor végre...kinyílt az ajtó, és belépett ő. Nos, így jön el a vég. Mert eljön. Miért ne jönne?! Mindenki akarja és várja és vágyik rá! Mert elég! Csak kiabálnunk kell, hogy elég. Teli tüdővel, hangosan! És ahogy ordítottam, öklendeztem, böfögtem ezt a szent, együgyű, profán kánont, úgy könnyebbültem meg az elmúlt évek hiábavalóságától, a felesleges várakozásától, mindattól a nehezedő, tehetetlen tömegtől, amely ránehezedik a múltra és jövőre, a súlyos masszától, amely valójában én magam vagyok.

Elég! – csatlakozott hozzánk egy álmos női hang, majd elküldött minket a szájbabaszottjóédeskurvaanyánkba, berekesztve az imát.