VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

ELÉG HAJNALI APOKALIPSZIS

Tavaly év végén halálosan elegem lett a várakozásból. Az úgy történt, hogy karácsony előtt elfogyott a pénz. A karácsony a várakozás halála, a bérvállalkozásé, ilyenkor a cégbíróság, az apeh alig működik, az üzletekben pedig mindenki maga áll sorban. Nem volt munka, otthon ültem, zabáltam az óvodások grízestésztáját, és bámultam a tévét.

Aztán elegem lett a tévézésből, elcsúsztam a Westendbe, a MédiaMarkt kirakatában bámultam a plazmatévén a teleshoppot, megéheztem, és elindultam sültkrumplit enni.

A Burger Kingnél láttam meg azt az Opel Corsát, körülötte sokan vihorásztak, egy narancssárga zakós majom kiabált a mikrofonba: Türelem Corsát terem!  Nyereményakció. Tenyerelj rá egy Opelre! Mindenki megfoghatta, rátenyerelhetett, és ott tenyerelhetett rajta napokig, amíg a többiek végre kidőlnek a sorból, és azé lett az autó, aki a legtovább tenyerelt az autón. De nem lehetett otthagyni, egy percig sem, még pisálni sem, és akinek lecsúszott róla a tenyere, azonnal kiesett. Ezt pont nekem találták ki, gondoltam örömmel, megedzett már az élet, vagyis a végtelenül reménytelen idő hiábavalósága, várakozásból verhetetlen vagyok. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy tökéletesen tudok várakozni. Nem úgy, mint egy szerelmes a randevún, még csak nem is úgy, mint egy buddhista szerzetes, hanem állhatatos, sőt baljós türelemmel. Mint egy kő. Vagy a Titanic a tenger mélyén.

Odaléptem hát és rátenyereltem két szuszogó nyugdíjas között szélvédőre. Senki többet harmadszor! – ordította a narancssárga zakós, és megnyomott egy hatalmas stopperórát. Klikk-klakk-klikk-klakk...ahogy az óra visszhangzott a hideg falak között, az esélyesek nyugalmával elmosolyodtam.

Estére már csak öten maradtunk, éjszakára hárman, egy szomorú szemű erdélyi fickót délután a mentők vittek el, a feje rángatózott, kész volt. Agyvérzés, mondta a mentőorvos, sokan csodálkoztak, mennyire kikészült a várakozástól. Ellenfeleim egy fiatal lány és egy elszánt steppelt-dzsekis férfi, aki le sem tagadhatta volna, hogy taxisofőr, másodállásban alkoholista, arcát kikezdték a hajszálerek, nem ma kezdhette az ipart. Amikor összenéztünk, akárcsak egy westernfilmben leszámolás előtt, észrevettem szemében az elszántság őrületét.

Reggel már a lányon is éreztük, hogy nem fogja bírni sokáig, az éjszakázás kiborította, arca hamuszürke lett, szája kicserepesedett, a tekintete üres volt, mint soknapos halottaké, csakis a lábain, a rángatózó lábain lehetett látni, hogy maradt még élet benne. Összeszorította fogait, úgy sziszegett, valószínűleg nagyon kellett hugyoznia. A reggel érkező álmos kíváncsiskodók is őt nézték, viháncolva mutogattak rá. Aztán nem sokkal a nyitás után a lány arca céklavörös lett, sziszegett megint egy nagyot, és megrogyott. Bazdmeg – mondta halkan. A lábaira néztem, és láttam, hogy egy húgytócsában áll, és a tócsa lassan, komótosan terebélyesedett. A lány elrohant a kijárat felé.

Akkor steppeltdzsekis rám szegezte a tekintetét, és onnantól nem is nézett máshova, csak a homlokomra. Nem szólt semmit, áradt belőle a gyűlölet.  Megvárlak! – sütötte a tekintete, pengeszája állandóan mozgott, mintha rágózna, de nem rágó volt, hanem idegzsába. A barom nem tudta, kivel húzott ujjat, vagyis tenyeret! Délutánra már tudta. Látta, vagyis érezte, azazhogy lassan, de visszavonhatatlanul szembesült azzal a ténnyel, hogy én innen nem fogok elmozdulni, a világ végezetéig se, azután se, eggyé fogok tapadni az autóval, része, szerve, sejtje leszek, így találnak majd rám a marslakók, és nem köt már semmi ehhez az emberi világhoz, se étel, se ital, se mindezek ürítése, de még a halál sem, tényleg semmi. A steppelt vesztésre volt ítélve, ezt ő is tudta. Azt azonban csak én tudtam, hogy hány hónapig, sőt évig elélhetek ebből a Corsából, vagyis az árából, és legalább mások helyett, hülye, pattanásos Xbox-kamaszok helyett nem kell várakoznom!

A Westend bezárt, immár másodszor, ránk zárult a pláza, ránkborult a fékezett habzású plasztikéjszaka, a vészjósló plázacsend, tiszta a horroreffekt. Jingle bell, jingle bell, zúgta, csiripelte egy mormon gyerekkórus, kis mormon szentek százan, ezren, egymillióan, beterítették teljesen a kirakat mögötti képernyőt, LCD, óriási, akciós, jingle bell, és mintha az angyali dallamra adta volna a ritmust a biztonsági őr bakancsának koppanása, aki minket, a „verseny tisztaságát” felügyelt, de most éppen kettesben hagyott bennünket, és a vécé felé caplatott. Ketten maradtunk az üres plázában. A karácsonyi mormon gyerekkórust néztem, amikor éreztem, hogy a steppelt dzsekis szúrós pillantása megszűnik a homlokomon. Olyan furcsa, vihar előtti hiány volt ez. A japánok például házőrző tücsköket tartanak, mert jó a fülük, vagyis nyilván nincs fülük, de valamiért abbahagyják a ciripelést, ha tolvaj oson a házba. Szóval a homlokom hirtelen „elhallgatott”

Aztán szorítást éreztem a nyakamon, és valami erő úgy hátrarántott, hogy a gerincemre estem. A steppelt dzsekis fojtogatott hátulról. Kurvaanyád, a jókurvaanyád! üvöltötte. Nem hiszem, hogy lett volna ebben valami számítás, inkább teljesen kész lett idegileg a csávó. Belül, nagyon mélyen belül, valami hang már azt súgta neki, hogy kész, ez elveszett, de ő az óvódások dacával, sőt hisztijével fogta be belső füleit, és toporzékolt.

Kurvaanyád! – üvöltötte még akkor is, mikor a biztonsági őr szétválasztott minket.

Hajnali négykor kihívták a reklámügynökség valamilyen marketingesét plusz egy közjegyzőt, aztán a válságtanácskozás úgy döntött, hogy mind a kettőnket „diszkvalifikálnak”, annak ellenére, hogy a biztonsági kamera pontosan felvett mindent. Ki tudja, okoskodott a marketinges, az is lehet, hogy én provokáltam a steppeltdzsekist, előre megfontolt szándékkal, és egyébként is, az egész kínos eset veszélyes az Opelre, mint brendre, rossz irányba pozícionálja a márkát.

Hajnalban baktattam a Március 15. tér felé.  Szúrt a gyomrom az éhségtől, alig tudtam kiegyenesedni, szemem alatt rángatózott az izom, a plázák neonfényei az arcomba égtek. Ahogy gyalogoltam hazafelé a Rákóczi úton, szép csendben lépésről-lépésre halt meg belőlem a türelem, megcsömörlöttem a várakozástól, a gyomrom, az agyam, a szívem, az idegeim telítődött tőle, telítődött, majd túlcsorgott bennem az idő, és habosan fortyogott, kavargott bennem, mint a tűzhelyen felejtett leves vagy a kikívánkozó hányadék.

 A karácsonyi díszbe öltözött Rákóczi úton hangos robogással húztak el az éjszakai járatok, lökték a külváros felé a lerészegedett vagy józanodó embereket, az elfásult teszkós-szatyrosokat. Az Astoriánál belebotlottam egy hatalmas adventi koszorúba. Ádvent! A várakozás ünnepe, a reménységé, az izgatott, boldog várakozásé! Mintha az egész a várakozásomat gúnyolta volna! Az adventi koszorú, az éjszakai buszra várakozók, de még a dülöngélő várakozni tilos tábla is!

 Szinte sírni tudtam volna, vagy talán sírtam is a megalázottságtól, lehajoltam, és öklendezni kezdtem, próbáltam kihányni az időt, a hosszú évek alatt felhalmozódó céltalanságot, ami szorította gyomromat, agyamat, mindenemet.

Elég! - sivított egy vékony, beteges fejhang, és a dermesztő hajnali csendben a házfalak visszhangozták a kiáltást. Elég!  Elég! Elég! - vinnyogta egyre elszántabban, egyre türelmetlenebbül. Elég! Olyan egyszerű, világos, és magától értetődő volt ez a kiáltás, olyan, mint valami kinyilatkoztatás. Isten tiltott neve egy hajnali imán. Jahve: vagyok, akinek elege van. Mindenből. Elég? Ennyire egyszerű? Ez lenne hát a jelszó, elég? Teleszívtam magam, és teljes erőből üvöltöttem. Elég!

Elég! – válaszolt a hang.  

Elég! Elég! Elég! – üvöltöttük közösen, egyre hangosabban és mámorosabban. Elééég!

És akkor rájöttem a titokra. Amikor mindannyian akarjuk, hogy elég, akkor lesz a vég.  Ilyen egyszerű. Én is, a hang, minden ablak és minden ház, minden utca, az egész város! Csak kiáltani kell, ahogy egykor vártuk a Télapót. Éhes szemekkel. Türelmetlen topogással. Vörösre gyötört tenyérrel. És akkor valaki azt mondta, hogy a Télapó csak akkor jön meg, ha együtt hívjuk!  Kiabálnunk kellett, egyre hangosabban, és énekelnünk, hogy Jöjj el kedves télapó...és akkor végre...kinyílt az ajtó, és belépett ő. Nos, így jön el a vég. Mert eljön. Miért ne jönne?! Mindenki akarja és várja és vágyik rá! Mert elég! Csak kiabálnunk kell, hogy elég. Teli tüdővel, hangosan! És ahogy ordítottam, öklendeztem, böfögtem ezt a szent, együgyű, profán kánont, úgy könnyebbültem meg az elmúlt évek hiábavalóságától, a felesleges várakozásától, mindattól a nehezedő, tehetetlen tömegtől, amely ránehezedik a múltra és jövőre, a súlyos masszától, amely valójában én magam vagyok.

Elég! – csatlakozott hozzánk egy álmos női hang, majd elküldött minket a szájbabaszottjóédeskurvaanyánkba, berekesztve az imát.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.