VÉGEVÉGEVÉGEMINDENNEK

-REGÉNYRÉSZLET -

 „Apokalipszis-verseny 2010. augusztus 20-án, az esti tűzijáték után a Klauzál téri Pinceklubban! Ha van elképzelésed a világvégéről, most előadhatod! Fődíj: a közönség által legjobbnak tartott ötletet a szervezőbizottság a verseny után, a helyszínen megvalósítja.

Járjunk együtt a végére, a világvége végére!”

KAMIKÁZE APOKALIPSZIS

 Öt éve vagyok kamikázé. A történelemkönyvben láttam meg először azt a képet: óriási anyahajón készült, visszafordíthatatlanul közelít felé egy japán repülő. A katonák a hajón már látják, hogy a támadás elháríthatatlan, és tudják, hogy a következő pillanat a végzetet hozza a számukra. Kétségbeesett pózokba merednek, némelyikük fedezékbe próbál bújni, de hiába: a tébolyult tüzes sárkány elől nincs menekülés: mindent és mindenkit elpusztít a láng, még a fotóst is, aki a képet készítette. Nem tudtam levenni a szememet a képről, az órán se, délután se, még este sem, az ágyamban, azt néztem, csodáltam a testet öltött pillanatot. Ahogy néztem a képet, bizsergett mindenem, a fejem, a mellbimbóm, még a lábam közt is. A pusztulásra, a pusztulásukra gondoltam, ahogy egy pillanat alatt elemészti őket a gyorsan, megállíthatatlanul hízó, terebélyesedő láng. De ami még engem meglepett, hogy nem az ő arcukat láttam magam előtt, nem az ő rettegéstől, vagy fájdalomtól eltorzult arcukat, hanem a pilótáét. Egy öldöklő, büntető angyal arcát, aki szárnyakat kapott istentől küldetéséhez. Az angyal méltóságteljesen ereszkedett alá a Csendes óceánon, lentről kétségbeesve ugattak az anyahajó fedélzeti gépágyúi, az eget lövedékek ezrei, tízezrei csíkozták be, ezek a kígyók marták, harapták az angyal szárnyait, de hiába, az angyal tudomást sem vett a rettegésről, a félelemről, semmiről, ami az örök, megmerevedett nyugalom ölelésén túl esik. Ez az arc csodálatosan nyugodt, kiegyensúlyozott volt, mosolygott.

Minden, amit a szépségről gondoltam, vagy vágytam, ő testesítette meg. Behunytam a szememet, kezem a lábam közé csúszott, és arra az arcra gondoltam.  Azon az estén lettem nő. Egy japán kamikázé arca tett nővé. A babáknak van ilyen sima arcuk.

Anyám meghalt szülés közben. Császár, komplikáció, apám ennyit mesélt róla, semmi mást, ezt is tárgyilagosan, szinte részvétlenül, túltette magát rajta, vagy a nője nem akart hallani a születésemről, aki egy percig se vágyott arra, hogy a mostohaanyám legyen, igaz nem is vártam el ettől az alkoholista kurvától. Apám is az, alkoholista, ha későn tért haza berúgva és fáradtan, már nem volt kedve egy gyerek kérdéseire válaszolni. Egy idő után már ez nem is volt gond, én sem akartam vele lenni, beszélgetni, nézni a szemrehányó pillantását, mert mindig az volt neki, bár tagadta, vagy ügyesen leplezte. Nem gyűlölt, az biztos, hiszen még megszeretnie sem sikerült. Titokban még azt is sajnálta, hogy lány lettem. Lány?! Soha nem voltam az, belül egyáltalán nem. Kamikáze voltam, csak sokáig nem tudtam róla. Hiányzik-e az anyukád? – kérdezték néha, és mindig határozott nem volt a válasz, erre megrettenve hátrahúzódtak, megijedtek tőlem, az ürességemtől. Hogyan is hiányozhatna valaki, akinek az arcát soha sem láttam?! Pedig nem igaz, hazudtam. Csak ő hiányzott.

De ezt csak sokkal később tudtam meg. Addig csak éreztem, hogy hiába születtem meg, nem élek, halálként jöttem elő anyám méhéből, és a halál hogyan is lehetne élet?! A születés az élet. De én még nem születtem meg. Csak kivágtak, mint valami daganatot. A születésem elmaradt, illedelmesen elbújt a halál és a gyász mögé, ezért egész életemben arra vártam,  hogy megszülessek. Mindig csak anyám hiányzott, mert ő kapcsolt az élethez, amelyben soha nem volt részem. Másnak az anyja hús-vér ember, ölelő kar, mosoly, nekem az élet, amit nem ismerek. Az élet egyetlen pillanat.

Tudtam, hogy egyszer ez meg fog történi, hogy miként, arról fogalmam sem volt. Akkor jöttem rá, amikor Kamikáze lettem.

Hajam hosszú, fekete, szemem barna, bőröm fehér, testem kicsi, törékeny, melleim is icipiciek. A férfiak, például a tanáraim titokban legeltetik rajtam a szemüket, borzasztóan sajnálják, hogy a tanítványuk vagyok, csak a kirúgástól való félelem tartja vissza őket. De engem ők sem, más férfiak sem érdekelnek. Hűséges vagyok ahhoz, aki képzeletben elvette szüzességemet. Nem csaltam meg soha. Csak a testem adtam másnak, de az üzlet volt.

Nem vagyok lány, belül nem, csak mindenki azt hiszi. Nem is azt csináltam, amit a lányok. Leginkább otthon lógtam a neten, vagy játszottam. Quake-et nyomtam, online, éjjel-nappal, jártam a várost, a szinteket, mindenkit megöltem, aki elém került. A legjobbak közé tartoztam, igazi terminátor, már mindenki félt tőlem, messziről kikerült, vagy ha már nem tudott, hát nyomott egy reset-et a gépen, inkább a fagyás, mint a karakterhalál. A gyorsaság a skillem. A lényeg, hogy mindig te lőjj vagy üss először. Egy pillanattal előzz meg mindenkit.

De aztán meguntam az egészet. Nem izgatott többet. Hiányzott belőle valami. Valami nagyon fontos. Az arc. Az hiányzott a játékból. Az ellenfeleké, az áldozatok fájdalmas arca, nem a monitoron levő elnagyolt karakterarcok, hanem a valóságos, emberi arcok! Akkor már lélektelenül, rutinból nyomtam, gondolataim egészen máshol jártak. Az ellenfelek arcán fantáziáltam a monitorok tükrében, a pattanásos kamaszén, a szenilis nyugdíjasén, a frusztrált taxisofőrén...elképzeltem arcukat, amikor szétszedem őket, törlöm a karakterüket, amikor halált hozok nekik nyomorult kis otthonaikba, feltálalom a halált a monitorukra. Elképzeltem, ahogy idegesen, fájdalmasan megrántják az XBoxot, felugranak a székről, a fürdőszobába rohannak, jéghideg vizet fröcskölnek arcukba, csitítják virtuális fájdalmukat.

A képzelgés nem elég. Valódi arcot, fájdalmat akartam látni, az ellenfelekét. A fiúknak tetszett a játék, benne voltak a dologban. Az IP – címet könnyedén leszedtük, az gyerekjáték volt. Általában este, a ház előtt vártuk őket, amikor hazamentek, hogy gyorsan, mohón zabáljanak, és minél előbb letelepedjenek a monitorjuk mögé. A kapu előtt odaléptem hozzájuk, elálltam előttük az ajtót. Csodálkozva néztek rám. Akkor bemondtam a nickname-t, ez volt a jelszó a többieknek. Négyen ugrottak rá. Általában „töröltük a karaktert”, eszméletlenre vertük őket. Amikor már nem tudtak felállni, mindig föléjük hajoltam, a mobilommal lefotóztam az arcukat. Külön fájlban gyűjtöttem őket otthon.

De ez is csak pótcselekvés volt, nem pótolta a hiányzó életet. A busho a halálban gyökerezik, és nekem még meg kellett találnom az utat a gyökerekhez. 2001 Szeptember 11-én megtaláltam a busho útját.

A Westendben voltunk „bevetésen”, fiatal pincérgyereket figyeltünk. Közepesen Quake-ezett, sőt egészen szarul, nem volt gambler, inkább chatelni járt, igazi maszturbálós lamer: megbaszlak, Kyoshi, teflonra nyallak, faszomra húzlak, szétszopatlak.

Sikerült felbosszantania, a karaktertörlés kijárt neki. A kávézóban figyeltük meg, ahol dolgozott, miközben az akciót terveztük, például, hányan kellünk a karaktertörlésre. Három is elég volt neki, alacsony, gizda csávó, nem számítottunk ellenállásra.

Ott láttam meg tizennégy évesen, a szemközti Mediamarkt kirakatában a repülőt. Sokáig azt hittem, hogy valami videoklip, vagy trailer, a repülő gyönyörűen, lassan szállt, majd könnyedén fúrta át a tornyot, mint a tőr a puha testet. Aztán jött a második.  Még szebb volt. Nem érdekelt többé a pincér, le sem vettem a szememet a képről, amit újra és újra ismételtek. Az American Airlines tizenegyes, majd az United Airlines 175. Otthon újra-és újra nyomtam a replayt, csak csodáltam ezeket a sárkányokat, de még nem sejtettem, hogy ez a felismerés előestéje. Aztán felgyorsultak a dolgok, a busho útja kiszélesedett.

Álmosan, kialvatlanul mentem másnap az iskolába, gondoltam, végigalszom a történelemórát. Második világháború. Aznap történt, hogy az arc, a kamikázé angyalarca rám mosolygott, bennem élt. Az ő gondolatai költöztek agyamba. Az ő nyugalma árasztotta el a testem. És az ő arcát láttam magam előtt. Nem! Ez nem igaz! Az ő arca már az enyém volt, a régi arcom már csak álarcként feszült a fejemre, amit iskolában viselnem kellett, mint egy egyenruhát, ami titkomat rejti. De az arcot, amit valójában kerestem, csak a halál pillanatában fogom látni. Az anyámét.

30 méterre vagy a céltól. Olyan, mintha a sebességed ezerszeresére nőtt volna. Már csak 2-3 méter van közted és a cél között. Hirtelen olyan érzés tölt el, mintha a levegőben lebegnél. Látod anyád arcát. Nem nevet, nem sír.”

Egész testemben remegtem az izgalomtól, és szinte belefolytam a monitorba, amikor elolvastam ezeket a sorokat. Akkor már hetek óta nem Quake-eztem, csak a kamikaze-siteokat bújtam, és ezek a váratlanul megtalált mondatok végre testet adtak érzéseimnek, feltárták kéjes és mindent elsöprő izgalmam okát.

Lassan, lépésről-lépésre megtudtam, hogy mit kell tennem ezért a bizonyos pillanatért. Módszeresen gyűjtöttem mindent, ami a kamikázékhoz kapcsolódik.

Van szamurájkardom. Vannak kitüntetéseim. Kamikáze kitüntetések. Van sapkám is, kamikázé sapka.

Leveleket kezdtem írni. Kamikáze búcsúleveleket. Anyámhoz.

„Sohasem látom az arcodat többé. Anyám, kérlek, mutasd meg még egyszer, közelről. De én semmilyen emléket nem akarok hagyni neked, Mert ezek az emlékek még húsz év múlva is megkeserítik a szívedet. Anya! Amikor elhagyom a bázist, el fogok repülni a házunk felett. Ez lesz az én búcsúm tőled. Kyoshi”

Kyoshi” – így írtam alá őket. És már csak arra vágytam, hogy repülhessek, felkészüljek a bevetésre. A házak tetejére másztam, onnan néztem az embereket. Képzeletben én voltam a kamikáze, figyeltem a célpontot, a járókelőket, a tömeget, amelybe nemsokára belecsapódom. Az emberek a Klauzál téren, ők az amerikai katonák. Kutyát sétáltatnak, az Ellátó előtt téblábolnak, vagy csak átszaladnak a téren, de egyik sem sejteti a pillanatokon belül bekövetkező halált. 

Légy hű az adott pillanat gondolatához! – mondja a Hagakure és elkezdtem így élni, életemet egyetlen gondolatról egyetlen gondolatra haladva élem, és az a gondolat maga a pillanat, egyetlen pillanat, ami nemsokára bekövetkezik.

Apám azt hitte, hogy sátánista, dark vagy emós lettem. Talán egy kicsit aggódott, de azért nem annyira, azt gondolhatta, hogy még mindig jobb, mintha drogoznék vagy kurválkodnék. Pedig végül az lettem, kurva. Lefeküdtem egy pilótával. Egy repülésért.

Egy unalmas bulin jöttünk össze, a barátnőm, aki levitt, már szét volt zuhanva, egy vivatévés bemondóval dugott valamelyik szobában. Horror egy buli volt, nem is értettem, mit keres ott a pilóta, kivel jöhetett, túlságosan normális volt, barna egyenruhájával, kétméteres testével, kezében egy üveg konyakkal. Zrinyi Miklós Nemzetvédelmi, katonai vezető alapszak. A pillantásából érződött, ő sem értette, hogy mit keresek ott, miért olvasom egy sarokban a Hagakurét. Azt hitte, végre egy „normális lányt” talált, aki nem hányja tele a fürdőkádat már este kilenckor.  Egy kamikázé nem iszik, csak szakét, azt is csak egyetlen pohárral, az utolsó bevetés előtt!

Este hazakísért, aztán máskor is, elkezdtünk járni, néha csókolóztunk is, de nem feküdtem le vele. Undorodtam tőle. Vagy talán csak a gondolatától, hogy lefeküdjek vele. A pilóta egyre idegesebb lett. Bár nem mutatta, sőt próbált úgy tenni, mint addig, próbált türelmes, és megértő lenni, de belül megéreztem, hogy dobni készül. Végtére is minek vesződjön egy tizenöt éves picsával? Aztán mégis megtörtént egy üzleti megállapodás keretében. Vannak pillanatok, amikor végtelen természetességgel mondunk ki dolgokat, sok ostoba mérlegelés és töprengés nélkül. Nem volt éppen egy romantikus pillanat, a helyszín sem volt az, McDonalds, mozi után.

Le akarok feküdni veled! – mondta, miután betömte magába a bigmeket, és szalvétával törölte szája szélét.

Én meg repülni akarok! – válaszoltam őszintén.

Ha lefekszel velem, repülni fogsz, az biztos! – vigyorgott a hülye, azt hitte, van humora. 

Hülye!  Én tényleg repülni akarok! – kiabáltam ingerülten.

Repülni fogsz...ha lefekszel velem! – már nem viccelt. Őszintén hangzott, úgy, mint egy üzleti megegyezés. Az üzlet megköttetett. És megtörtént, aznap este. Egy kollégiumi szobában. Csak a fájdalomra és az undorra emlékszem. Az arc, ami fölém hajolt, undorító volt, és közönséges, olcsó arcszesz szag, eltorzult száj, langyos lihegés, nyál, közönségesség, amerikai arc. Teljes ellentéte annak a nyugalmat árasztó babaarcnak, akibe szerelmes voltam. Gondolj arra, hogy gésa vagy, egy kém, akinek a hazájáért ezt is meg kell tenned, amerikai katonákkal szeretkezni, élvezést mímelni, ezt szuggeráltam magamnak, és becsuktam a szemem. Az üzlet az üzlet! – sziszegte. Igaza volt. A küldetést teljesíteni kell.

De beváltotta a szavát, másnap este megtörtént a repülés. Be volt parázva, már megbánta a dolgot, de nem mert gyávának mutatkozni.

Engem kibasznak ezért! – siránkozott reszkető hangon, ahogy átmásztunk a repülőtér kerítésén. Az ügyeletest lefizette, egy kisebb gép várt minket, a jobbakhoz esélyünk sem volt. Tudta, hogy bármikor jöhet ellenőrzés, és akkor neki annyi, kész a karrierjének. Keze reszketett, amikor elindította a gépet. Az én kezem is, a boldog izgatottságtól. Végre repülhetek!  És amikor a repülő felemelkedett, majdnem ugyanazt az örömöt éreztem, mint ő. Ugyanazt a csodálatos csendet hallottam. Ugyanaz a nyugalom öntött el. Ahogy lenéztem, a táj egészen védtelennek tűnt, úgy éreztem, ha kinyújtom a kezem, elérem a földet, megsimogatom, fodroztatom a vizet, megérintem a házak tetejét. Láttam, ahogy a szél rázza a fák lombjait, tudtam, hogy reszketnek kiszámíthatatlan hatalmamtól. Akkor hirtelen minden összefolyt, mintha özönvíz lenne, minden egyetlen, végtelen, tükröződő vízfelület volt, és már a Csendes óceán felett repültünk zajtalanul, alattomosan.

Megfoghatom a kormányt? –kérdeztem halkan.

Jó, de csak egy kicsit. És ne nagyon rángasd! – válaszolt a Pilóta idegesen. 

A repülőgép karja olyan csodálatosan simult a tenyerembe, mint egy XBOx konzol. Ahogy megérintettem, megszűnt kézremegés. Végképp és visszafordíthatatlanul Kyoshi lettem. Ereszkedtünk, és a hatalmas víztükrön egyre kivehetőbben lebegett anyám arca. Mosolygott.  Várt.

Hülye picsa!  - üvöltötte a pilóta, félrelökött, és kirántotta a kezemből a kormányt. Ahogy hátraestem, az ablakon láttam, ahogy a gép majdnem a földet érintve egy hatalmas ívvel újra felemelkedik.

Meg akarsz dögleni?!  Üvöltötte a pilóta, miközben fél kézzel rángatott. Nem feleltem semmit. Csak bólintottam. Mosolyogtam magamban. Amerikai, mit tud ez a halálról!

Másnap már nem hívott, és nem vette fel a telefont, de nem is bántam. Amit akartam tőle, a próbarepülés, az megtörtént. Ott fent megértettem az egészet. Hogy nekem felcserélték a sorsomat. Hogy én még meg sem születtem, azaz a születésem volt a halál, meghaltam, belehaltam ebbe a világba, idehaldokoltam kilenc hónap alatt, lassan, ahogy egy öregemberrel végez a rák, lassan, türelmesen, lépésről-lépésre. Nem volt az egész semmi, csak a halál, gyűlöletes, szürke nemlét. Mindig halottnak éreztem magamat, és körülöttem mindenkit olyan gyűlöletesen élőnek. Ott, a levegőben jöttem rá, meg kell születnem. És ahhoz, hogy megszülessek, mindenkinek meg kell halnia. Ha ők élnek, akkor halott vagyok. Minden ember amerikai. Meg kell halniuk, hogy élhessek. A megszületésem ára a halál.

„Most fogom látni az arcodat először. Anyám, kérlek, mutasd meg közelről! Semmilyen emlékem nincs rólad. Most végre megszületek, és meglátom az igazi arcodat. Már nem kell sokat várnod. Indulok.”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.